ARCHALTFOTOKONZERV

Magyarázkodás a Fototechnika-Történeti (Egészen) Kis Lexikon elé.
 |Technikák felismerését segítő táblázatok

A címszavak alatt a szó német, majd az angol változata aztán a szinonímái  következnek. 

Utolsó módosítás:

2022.06.08. antotípia, fotogram, kemogram, lumen print, rezinotípia, szolarizáció 2020. 07. 13. vizitkártya 2019. 08.17. autochrome   2019. 06.10. kollodiumos nedves elj., porcelán papírkép   2019. 03.17. színérzékenyítés, talbotípia 2018. 07.24 autochrome 2016 feb-jun angol menü és linkjavítás 2015.11.09-13. ráncfelvarrás 1: vintázs, reprint, későbbi kópia, proveniencia. előhívópapapír 2013. 12. 04/13. ambrotípia, ferrotípia 2013. 10. 21 antrakotípia, mattalbumin, albumin kiegészítése, javítása; .2013. 06. 16. ambrotípia, jav.  2013. 01. 17. Ivoritipia, eburneum eljárás címszavak írása, az oldalsóindex cseréje, több oldalt indexelőre, Kromotípia szócikk kiegészítése 2011.10.17. Amfitípia, Argentotípia, Argirotípia, Kallitípia, Krizotípia, Pellet módszer, Van Dyke barna címszavak írása. 2011.10.05.a brómolaj nyomás kiegészítése. 2010.11.15. vassós eljárások .2010.10.11. olaj és brómolaj nyomás kiegészítése  2010.09.24. Porcelán papírkép szócikk írása,  2010.05.10. kisebb korrekciók, 2010.02.23. celloidin és aristopapír  kiegészítés, 2009.12.07.  digitalizálás kiegészítés 2009.06.10.  cianotípia, argentotip részlet korrekciója, Herschel által írt forrás alapján, amfitípia. 2009.02.28. adatkiegészítés, korrekciók , 2008.05.29 kontaktmásolat cimszó hozzáadása,  2008.01.07-10. ferrotípia, és több címszó kiegészítése, 2007.10.09. alternatív technika címszó,  2007.09.11. cseppteszt cimszó hozzáadása,  2007.05.07. adatkiegészítés, korrekciók   2007.04.05.  fordítós eljárás szócikk , 2006.12.21.  adatkiegészítés, ezüstbromid, -jodid, -klorid szócikk,   2006.09.29. Hordozó 2006.08.14.az ezüstkiválás  szócikkbe illusztrációs link került., 2006.05.09.a Hordozó,   Szíbontórácsos... és az Ambrotip szócikk szerkesztése Szubsztrát, Konzerválás, Restaurálás, RC papír  cimszó hozzáadása, linkjavitás, adatpótlás, 2006.02.15. (a "dagerotip" szavak "dagerrotip"-re cserélése, kisebb korrekciók a címszavakban). 2006.01.09. (antrakotípia címszó hozzáadása)

Additív eljárás

Additive Verfahren
Additive colorprocess

A világ első ismert színes fényképének készítési technikája. (Maxwell, 1861) A tárgyat háromszor (egyidejűleg vagy egymás után) a három (additív) alapszínnek (kék, zöld, vörös) megfelelő szűrőn keresztül lefényképezik fekete-fehér anyagra. Az így készült 3 színkivonat negatívról diát készítenek (fekete-fehér anyagra) és ezt ugyanolyan színű szűrőn keresztül (mint felvételkor) megvilágítva egyszerre szemlélik, vagyis három vetítővel egymásra vetítik a részképeket, vagy speciális nézőkével melyben féligáteresztő tükrök vannak átnézetben nézik. Így színes kép alakul ki a szemükben.
ld. még: szubtraktiv, színbontórácsos

Alboidin papír

Protalbinpapier
Protalbin paper

1897-ben Léon Lilienfeld Bécsben fejlesztette ki. Növényi (gabona) fehérje felhasználásával gyártott kötőanyagú, "emulziós"   kimásolópapír baritréteggel. Megjelenése leginkább a gyakoribb celloidinpapírra emlékeztet, attól csak nagy gyakorlattal vagy cseppteszttel különböztethető meg. Kötőanyaga alkoholban oldódik. Matt felülettel is gyártották. Első gyártója a Wiener Chemisches Werke, Dr. Jolles and Lillenfeld & Co., ezután 1900-tól a  Protalbin Werke AG Bécsben és Drezdában. 1902-től az 1920-as évekig tartott használatának fő időszaka.   .Felismerése (popup táblázat)

Albumat papír

Albumat papier

ld. mattalbumin.

Albumin papír

Albuminpapier
Albumen Paper
Fehérnye papír.

Louis Desiré Blanquart-Evrard  (1802-1872) mutatta be 1850-ben. (de már 1848-ban is használta) és az 1930-as évek végéig volt - különböző változatokban - kereskedelmi forgalomban. Az albumin, tojásfehérjéből készült, ezt habbá verték fel és egy szűrőn (szita, szivacs) állni hagyták itt fermentálódott és levet eresztett ehhez adták hozzá a vízben oldott kloridsókat. Minél kevesebb vizet adtak hozzá az albuminréteg annál fényesebb lett. (Matt felületet több vízzel hígított albuminnal érhettek el.) Vékony jó minőségű papírt vontak be ezzel kloridsós albuminnal.  Megszárították, eltették és csak felhasználás előtt (nem volt tartós) érzékenyítették albuminos oldalát savanyított ezüst-nitrátoldaton - úsztatással, vagy ecseteléssel. Napfénypapír volt, így másolókeretben másolták. Kissé túl sötétre kellett exponálni. Megvilágítás után mosták (kiklórozás), színezték (arany vagy/és platinaszínező), fixálták, mosták, kartonra kasírozták (még nedvesen) majd hidegen vagy melegíthető simítógéppel szárították. A színezés révén a barna különböző árnyalatait érhették el, és az egyébként könnyen fakuló képet tartósították. Ammóniák gőzbe helyezve denzitása majdnem fekete színű lett. Az albumin papírt eleinte a fényképészek maguk készítették. Később kloridsós albuminnal felöntve árulták, melyet használat előtt érzékenyíteni kellett. Még később ún. tartós ezüstözésű változatban, használatra készen is. Nagybani gyártásra alkalmas, emulziós papírt azonban csak más fehérjék felhasználásával állíthattak elő mert a tojásalbumin ezüst-nitrát hatására megalvad, így érzékenyítve nem lehetett felönteni. (Az "emulziós" fehérjepapírok az alboidin és a kazoidin papír.) Általában fényes felületű képrétege van. Változata, a feltalálója által javasolt módszerrel készülő u.n. hígított albumin papír, ennek készítése során az albumint sós vízzel hígították és e módon matt felületet kaptak. Keményítővel kevert változata a mattalbumin.

Az albuminpapírt jellegzetes károsodásai teszik könnyen felismerhetővé: felületét apró repedések hálózata borítja, (ezt a levegő túlzott vagy erősen változó nedvességtartalma okozhatja). Fehér részei sötétsárgává színeződnek, sötét részei pedig ugyanilyenné fakulnak, ha sok és kedvezőtlen összetételű fény éri. Gondot okozhat, hogy a tojásalbumin a fénykép ezüstjének károsodást okozó, ként tartalmaz és vízzel rosszul átjárható kötőanyagából nehéz a végső mosás során a káros vegyszermaradványokat eltávolítani. Fakulását a helytelen tároláson kívül a kidolgozás tökéletlenségei is elősegítik: elégtelen mosás, rosszul választott, kimerült aranyfürdő, vagy a kasírozáshoz használt alkalmatlan ragasztóanyag, néha saját savasodó hordozópapírja, utóbbi gyakorta foxingos (gombásodás). A teljesen jó állapotban maradt képek olyan szokatlanok hogy gyakran a szakemberek is másféle technikára gyanakszanak ha ilyet látnak. Felismerésénél megtévesztő lehet, hogy használtak albumint pl. sópapír felületének bevonására (lakkozására) is. A fakult albuminképet kellő szűrőzéssel megfelelően kemény gradációjú fotóanyagra reprodukálva jobb minőségű képet kaphatunk. Digitalizálás estén némi képmanipuláció vezethet eredményre. Ilyen anyagra készült a vizitkártyák és a sztereó felvételek első generációja, a kollódiumos nedveseljárással készült negatív kortársa s legelterjedtebben használt másolóanyaga volt. A megfelelő sokszorosítóeljárások megjelenéséig, a könyvek fényképekkel történő illusztrálása is beragasztott fényképekkel történt, az 1870-es évekig több száz (ezer) ilyen könyv készült, főleg albumin-, korábban sópapíros fényképek felhasználásával. Használata az "emulziós" kimásolópapír és az előhívópapírok megjelenésével az 1880-as évektől folyamatosan visszaszorult. Felismerése (popup táblázat)
Receptje.

Alternatív (fotó)technikák

Alternativ Verfahrens
Alternative (photographic) processes


Viszonylag újkeletű (kb. 1980-as évekbéli) kifejezés azokra módszerekre, amelyek nem azonosak az éppen általánosan használtakkal. Ilyenek, a fototechnika történetében már előfordult (historikus) eljárások és azok modern változatai. De más, kifejezetten ilyen célra kifejlesztett technikák is lehetnek.

A művészeti gyakorlatban felhasználásuk lehetőséget teremt egy adott mű megalkotásához (leg)alkalmasabb vizuális megjelenés, anyag, stb. választására. A dematerializálódó és korlátlanul, azonos minőségben sokszorosítható digitális technikákhoz képest alternatívát jelenthet a tárgyi mivoltában is létező és csak korlátozott példányszámban előállítható, egyedi alkotás esete. A kizárólag gépi úton létrejövő, digitális vagy modern analóg fényképhez képest, a szerző által manuálisan készített és kidolgozott fotóanyag, egy lehetséges, eltérő utat jelenthet.

A képzőművészetben sosem jelentett problémát, ha kortárs alkotók több száz vagy ezer éves technikákat (olajfesték, rajzszén, kő, bronz, stb.) alkalmaztak/nak. A fotográfia kisebb korú (és sokszor kisebbségi érzetű) világában a nem a kereskedelemben kapható legfrissebb technikát használni sokak számára érthetetlennek tűnő, valamiféle nosztalgiának, korszerűtlenkedésnek gondolt dolognak számít. Az utóbbi évtizedekben azonban az alternatív technikák alkalmazása egyre inkább legitmizálódik, ahogy növekszik a felhasználásuk, kultuszuk, megjelennek kiállításokon, aukciókon, az Interneten és másutt is, és ahogy a fotóművészet nagykorúsodik...

A tudományos, gyűjteményi, műtárgyvédelmi, stb. gyakorlatban a historikus technikák autentikus reprintek, faximilék, tesztek céljára alkalmazható mintafotók előállítására, stb. használhatóak.

Ambrotípia

Ambrotypie
Ambrotype

Az ambrotípiát 1852-ben Herschel alapján A. A. Martin találta fel, de többek nevével fémjeleztek hasonló módszereket, Amerikában 1854-ben James Ambrose Cutting szabadalmaztatott három javított változatot. Leírása 1853-ban jelent meg J. H. Croucher: Plain Directions for Obtaining Photographic Pictures c. könyvében  Az ambrotípia nevet 1855-ben kapta M. A. Root-tól. Amúgy bárkinek eszébe juthatott a metódus aki egy alexponált kollódiumos negatívot fekete háttér előtt pozitívnak látott. Magyarországi használatának kezdete az 1850-es évek második harmadára tehető. Kollódiumos direktpozitív.   Kollódiumos nedves üveglemezt alexponáltak, vagy alulhívtak. Kidolgozására fizikai hívást (vasszulfát), majd káliumcianidos fixírt használtak. Az így készült képet fekete háttér elé helyezték. Ekkor pozitívnak látszott, mivel fedett részei több fényt vertek vissza, mint az üres részeken átlátszó fekete anyag, s így ezek a kép világos részeiként funkcionáltak. Átnézetben természetesen negatív képet láthattak. E hatást az ún. alabástromképnél (alfaj) higany-kloridos kezeléssel fokozták. Az ambrotipet, melynek méretei kezdetben megegyeztek a dagerrotipekével, azokhoz hasonló tokban hozták forgalomba (rossz nyelvek szerint a dagerrotip korszakból megmaradt készleteket adták el így.) A fekete (sötét) háttér lehetett papír, bársony, viaszosvászon, bőr, a rétegoldalra festett fekete lakk vagy --hordozóként-- sötétvörös üveg is (rubin ambrotípia). Egy külön néven futó alfajánál (Relievo, 1854,  John Urie módszere) a portré a hátteret ábrázoló része alá nem sötét hanem fehér (vagy pl. grafikus) anyagot tettek és ezen a részen denzitás sem volt (átlátszóvá tették). Mivel a kollódiumos direktpozitívek kontrasztszegénységének fő oka, hogy a csúcsfények sem voltak fehérek csak szürkés-sárgás tónusúak ez a fehér  háttér (szerencsés esetben) javította az összhatást. Alapesetben a rétegoldal érintkezett az installációban a fekete (sötét) anyaggal ilyenkor az üvegoldal felől szemlélhető és így oldalhelyes képet mutat. Ha vörös üvegre készült, természetesen a rétegoldal felől nézhető, ekkor viszont oldalfordított képet látunk (hacsak a felvételnél optikailag nem fordították vissza a képet - ami nem volt divat) persze ilyenkor fedőüveget tettek elé. Méretei eleinte a dagerrotipiák, később a nedves eljárás korában használt üveglemezek méreteivel azonosak voltak. Az ambrotípiát az 1860-as évek közepéig használták széleskörben. Felismerése (popup táblázat)

Amfitípia

Amphitípia

Amphitypie
Amphitype

Albuminos direktpozitív eljárás. Magyarországi előfordulásáról nem tudok. 1849-ben találták fel és kb. 1865-ig használták, míg a kollódiumos direktpozitívok ki nem szorították. Az üveghordozón lévő albumin-ezüst réteg képe átnézetben negatív, sötét háttér előtt ránézetben pozitív. Hogy ne legyen olyan egyszerű az élet, ilyen néven még (legalább) két másik eljárás volt: az egyiket Herschel találta ki és vassós érzékenyítéssel működött a másik egy foto-lito nyomtató módszer (Joseph Goodman, 1907). Ráadásul egy ideig az ambrotípiára is használták ezt a nevet.
Felismerése (popup táblázat)

Antotípia

Anthotypie
Anthotype

Növényekből nyert színezőanyagok napfényre mutatott változásait használják képalkotásra. Valószínűleg nem köthető egy feltalálóhoz, a jelenséget például Henri August Vogel fedezte fel 1816-ban Párizsban. Mary Somerville 1842-es eredményei után Sir John Herschel is foglalkozott az antotípiával a 19. században, és publikálta eredményeit. A fényérzékeny anyagot különböző módon nyerik ki a növényekből, alkoholos, vizes oldatban vagy a növényi részek összezúzásával ezzel papírt vagy más anyagot vonnak be és fotogramot vagy negatívról (de pozitívról is) képet kontaktolnak rá. Az expozíció napokig tarthat az alkalmazott anyag jellegétől függően a fényérte helyek világosodnak vagy sötétednek. A folyamat nem áll le a kép elkészültével a későbbiekben is változik fény (és környezeti tényezők pl. légnedvesség  hatására) de ennek mértéke az alkalmazott anyagok függvényében jelentős különbségeket mutat.

Antrakotípia

Anthrakotypie
Anthrakotype

Anthrakotípia, Photantrakographie.1879-ben Dr Alexander Sobacchi írt a módszerről, a részletes leírást később Pizzighelli adta közzé.  Kromátkolloidos eljárás. Papírlapot vékony lágy zselatinréteggel vonnak be majd bikromátos (kálium-, nátrium-, ammónium-)oldattal érzékenyítik, száradás után másolókeretben exponálják (közvetlenül pozitív képet ad ezért pozitívet másolnak rá) majd hideg vízben kimossák a fölös bikromátot és utána rövid meleg vizes fürdő következik a zselatin duzzasztása céljából, ezután a felületéről eltávolítják a nedvességet és szén- vagy festékport visznek rá. A fényérte helyek cserződnek az expozíció során így nem szívódik beléjük a víz és nem válnak ragadóssá, ezért azokon nem tapad meg a festék míg a többi részen az exponáltságuk arányában odaragad, a felesleges festéket mechanikusan eltávolítják, e módon alakul ki a kép. Albuminos változat is létezik. Régi készítésű példány gyűjteményi előfordulásáról nem tudok, kortárs fotográfus viszont használja. Változata a Rodolfo Namias (1867-1938) által 1922-ben szabadalmaztatott resino(pigmento)típia ahol kolofónium gyanta és pigment elegyéből álló port használnak festékanyagul.

Argentotípia

Argirotípia

Aristopapír (Zselatinos kimásolópapír)

Aristopapier
Gelatine POP

Zselatin kötőanyagú, kimásolópapír. "Emulziós", baritréteges. Abney, William de Wiveleslie  (1843-1920) írta le először 1882-ben, 1885-ben (Ilford Ltd.) már gyárban készítik. Érdekesség, hogy a Printing Out Paper vagyis magyarul a kimásolópapír kifejezés az egyik ilyen Ilford gyártmányú papír márkanevéből származik. Eredetileg a kollódiumos kimásolópapírt  (ld.: celloidin) nevezték Aristotípiának ( Paul Eduard Liesegang, 1884, Düsseldorf, A görög aristos [legjobb] és tupos [típia} szavakból összeállítva) később kezdték használni e nevet a zselatinos kimásolópapírokra. Képe az albuminpapírnál kontrasztosabb a celloidinnál lágyabb volt. Különböző felületekkel készítették. Fényes változatát üveglapon szárították, melyet a felragadás megelőzésére ökörepével kezeltek. Eleinte az albuminpapíréhoz hasonló vékony papíron gyártották és kartonra ragasztva alkalmazták. Nem tévesztendő össze a zselatinos sóspapírral ahol a képalkotó ezüst nem a zselatinban szuszpendálva hanem annak felületén helyezkedik el (a zselatin enyvezőanyag nem kötőanyag). A Kodak az 1980-as években is gyártott még ilyet (Proof paper). Az ugyancsak zselatin kötőanyagú és emulziós előhívópapíroktól kb. 40 000 szeres nagyításban lényegesen finomabb szemcsézete s többnyire barna színe alapján különböztethető meg. A pigment papírtól pedig ezüsthalványító cseppteszttel. Egyéb kimásolópapíroktól a pozitív vizes és a negatív aceton, alkohol cseppteszt révén különböztethető meg. Felismerése (popup táblázat)

Autochrome

Autochrome
Autochrome

Az első gyakorlatban is viszonylag könnyen használható színes, direktpozitív, színbontórácsos, fordítós eljárás. Mások kutatásainak eredményeit is felhasználva a Lumiére fívérek szabadalmaztatták 1903 December 17.-én, de nem fedték fel a módszert az Academy of Science számára 1904. május 30. előtt. Viszont 1907-ben került a piacra, vagyis azóta van használatban. 1907. június 10.-én tudósított róla a francia L'Illustration című lap. Ez volt az első, széleskörben használt, színes fotográfiai eljárás. Később más, hasonló elven működő eljárások is megjelentek. Magyarországon már 1907 végétől árusították sőt 1914-ben már hétféle színes nyersanyag volt kapható. Az anyag készítésénél először burgonyakeményítő szemcséket melyek átmérője 0.010 - 0.015 mm volt, festettek viola, zöld és narancs színekre (additív alapszínek - régies változata). A szemcséket rögzítették, közeiket fekete szénporral töltötték ki. Ezután pánkromatikus színérzékenyítésű emulziót öntöttek a szemcserétegre. A kamerába helyezve, üvegoldala felől világították meg. A fény, a kis keményítőszemcséken - mint színszűrőkön - keresztül érte a fényérzékeny réteget. Így három alapszínre bontott képet exponáltak egy lemezre melyek a színszűrő rács szemcséinek megfelelően egymás mellett elhelyezkedő pontokból álltak. A megvilágítás ideje kb. harmincszorosa volt az azonos érzékenységű fekete-fehér anyagokénak. Fordítós technikával dolgozták ki. A gyártó metoquinolos hívót ajánlott de másfélét is használtak. Az előhívott - negatív - ezüstképet káliumpermaganát kénsavas oldatával távolították el. A rétegben maradt ezüstbromidképet megvilágították, majd előhívták. Az így keletkezett pozitív ezüstkép szabályozta, hogy átnézetben mely szemcséken menjen át és mennyi fény, vagyis hol, milyen szín keletkezzék. Az anyagot üveghordozón 1934-ig gyártották. Az Autochrome rendszerű anyagait a Lumiére cég filmhordozós (és javított) változatokban  különböző márkaneveken (Filmcolor 1931-, Lumicolor 1933-, Alticolor 1952-) 1955-ig gyártotta. 1935-ben jelentek meg a mai analóg anyagokhoz hasonlóan működő Kodachrome illetve Agfacolor Neu tripack rendszerű filmek amik kiszorították a gyakorlatból a színbontórácsos  vagyis Autochromehoz hasonló anyagokat  Felismerni nagyítóval, a szemcseszerkezete alapján lehet - akár a többi ilyen elven működő eljárást - mivel ez minden változatnál más. Az autochrome-é egy pointillista festményére emlékeztet. Igen tartós. Színei az utóbbi évtizedek anyagainak legtöbbjénél állandóbbaknak bizonyultak, bár fakulnak. Hibái a zselatin-ezüst (előhívó)anyagok és az üveghordozósok jellemző bajai valamint a képréteg felválása. E képeket régen vetítőkben is alkalmazták a korabeli vetítők erős hőhatása ellen sokféle módon próbálták védeni a képet. A képréteg oldalán még egy üveget helyeztek rá és körberagasztották, kiszáradás ellen zselatinját glicerinnel kezelték, lakkozás is előfordult (dammárlakk pl.). Duplikálni, digitalizálni ajánlatos. Felismerése

Barit(réteg)

Baryt(schicht)
Baryta(layer)

A (papír)hordozó és a fényérzékeny (kép-)réteg közé öntött réteg. Az alappapír színét elfedi, felületét kiegyenlíti ill. olyan felületet képez mely a fotópapírnak szükséges  (fényes, matt, szemcsés, selyemraszter, stb). A hordozó és a képréteg közötti jobb tapadást is biztosítja és elszigeteli azokat  (kémiailag) egymástól. 1868-ban Dr J. Schnauss alkalmazott ilyet először (celloidinpapírnál). Jellemzően a gyárilag előállított emulzióspapírok alkotóeleme.

Brómolajnyomás-átnyomás

Bromöldruck, Bromölumdruck
Bromoil, bromoil transfer

Cserzőhalványításos nemeseljárások. A nyomást W. Piper és E.J. Wall egymástól függetlenül 1907-ben, az átnyomást C.H. Hewitt 1909-ben publikálta. E célra készült, lágy zselatin rétegű bróm-ezüst nagyítópapírra kópiát készítenek. Ez nagyítás is lehet (míg a régebbi nemeseljárások csak a negatívval azonos nagyságú, kontaktmásolatok készítését tették lehetővé, mint például a hasonló végeredményt adó olajnyomás). Előhívása speciális semleges kémhatású oldatban történik azért, hogy ezalatt a réteg ne cserződjön. Fixálás, mosás és szárítás után a képet cserzőhalványítóba helyezik, ezt általában rézsó, bikromát (kálium-, nátrium-, ammónium-), sav és kálium-bromid alkotja. Hatására az ezüstkép kihalványodik és a helyén viszont (képszerűen) megcserződik a zselatinréteg. Ezután ismét fixálják, mossák. A kép megjelenítése céljából zsíros festékkel ecsetelik, mely csak a cserzett helyeken tapad meg, a víztartalmú részek nem veszik fel (a cserzetlenebb zselatinba víz szívódik az áztatás során a cserzettségével arányos mértékben). Erre a célra őzpata formájú ecsettel történő "tupfolás" (az ecset elejének ismételt odanyomkodása) volt a szokásos metódus..  Ilyenkor a kép szerkezete a pointillista festményekre emlékeztető kis pontokból áll, gumihengerrel is festékezhették ilyenkor a jellegzetes struktúra nem volt a képen, normál fotónak látszhatott  A festék felhordása során a kép egyes részeit sötétíteni, világosítani, elmosni, eltüntetni, stb. lehetett. Ha a festékréteget az anyagon szárítják meg beszélünk nyomásról, ha présben, másik papírra nyomják át  átnyomásról. 

 A brómolaj átnyomásnál a festékképet présben, (előzetesen ragadás elleni réteggel bevont) papírra nyomtatják át. Áztatás, újabb festékezés után ismét nyomhatnak róla s ezt néhányszor megismételhetik míg a zselatinréteg bírja a mechanikai igénybevételt. A brómolaj átnyomásnál lehetséges volt több, különböző réteget nyomtatni megfelelő illesztéssel ugyanarra a papírra ezzel egyrészt a tónusátvitelt javíthatták, másrészt többszínű és színes képek is készülhettek  (megfelelő színkivonatnegativokról). A képet különféle vastagságú, színű és struktúráju papírra is átvihették ezen a módon. Az 1910 évektől volt divatban elsősorban a fotóművészet és a portréfényképészet használta az 1940-es évekig.  Felismerése (popup táblázat)

Carbro nyomás

Carbrodruck
Carbro process

ld.:  Ozobrom

Celloidinpapír (Kollódiumos kimásolópapír)

Zelloidin papier
Collodion POP

Kollódium kötőanyagú napfénypapír. 1864-ben George Wharton Simpson irja le és 1867-től Obernetter tökéletesítése révén gyárilag előállíthatóvá válik. (Eleinte kész, baritált papírra a --kollódiumkorszakban tanult módon felvíve a réteget-- házilag is készítették) Eredetileg ezt, a kollódiumos kimásolópapírt  nevezték Aristotípiának ( Paul Eduard Liesegang gyártotta 1884-től, Düsseldorfban e néven) később kezdték használni e nevet a zselatinos kimásolópapírokra is (ld.: aristopapír). Emulzióspapír. Forgalomba kerülése után pár évvel, 1868-ban már baritálva készült. Fényes felületét "homálymázzal" mattították, de matt változata is készült (e célból baritrétegéhez rizs, arrow-root, stb. keményítőt adagoltak). A celloidin volt a legkeményebb gradációjú képet adó kimásolópapír. Különösen kemény volt Rembrandt márkájú változata. Az 1930-as évekig használták. (Pl.: Kodatone márkanéven a Kodak még az 1930-as évek közepén is gyártotta) Ez volt az első nagyüzemben gyártható emulzióspapír. Jellegzetes fényű, "dunsztos" tapintású felületéről, gyakran kékes baritrétegéről és ennek révén hideg barna tónusáról ismerhető fel. Felülete könnyen sérül. A hazai vizitkártyák, kabinetportrék jelentős része 1880 körültől erre készült. Felismerése (popup táblázat)

Chromotípia

ld: Kromotípia

Cianotípia

Cyanotypie
Cyanotype
Kéknyomat

Az első pozítíveljárások egyike. A vassók fényérzékenységén alapul. Herschel találta fel 1842-ben. Uralkodó módszer sohasem volt, de folyamatosan használták még a XX. század elején is. Olcsó anyagai révén az amatőrök kedvelt eljárása volt, sőt építészeti rajzok másolására is használták. Rendkívül tartós, kék-fehér kópiát eredményez, napfénypapírként működő anyag. Készítésekor ferri-ammónium-citrát és vörösvérlugsó oldatát összekeverték, szűrték és állni hagyták. Ezt követően felkenték a papír felületére többnyire ecsettel. Mikor megszáradt, zöldes színű volt. Negatívról, másolókeretben kontaktoltak rá. A megvilágított részek szürkés-kék színig sötétedtek. A kissé túlmásolt kópiát vízben dolgozták ki. Híg sósavas oldatban utókezelve színe kissé mélyül. Ferri-ammónium-citrát helyett (melynek zöld változata a legkedvezőbb) ferri-ammónium-oxaláttal és ferri-ammóníum-tartaráttal is készülhetett. Hordozóul nemcsak papírt, hanem például textíliát is használtak. Mivel kötőanyagot általában nem tartalmaz, felülete a sóspapíréhoz hasonló. Az elkészült cianotipet utókezeléssel a kék különféle árnyalataira barnára, feketére, stb. változtathatják .Direktpozitiv változata is van (Pellet módszer) ennél a  ferri-ammónium-citrát, ferri-klorid és gumiarábikum elegyéből álló fényérzékeny réteget kálium-ferrocianid oldatában dolgozzák ki. .  Felismerése (popup táblázat)
Cianotípia receptje. 

Cseppteszt

Tropfentest
Drop test

A különféle technikák felismerésénél használt egyszerű módszer. Lehetőleg nagyító alatt, kis csepp létrehozására alkalmas eszközzel (pl.: hegyes ecset) és ha nyomot hagyó hatású valamely kevésbé feltűnő (széli, sarki) képrészen végzendő, hogy minél kisebb területen vegzáljuk az eredetit.
Zselatin kötőanyag esetén az a (desztillált)víz hatására duzzanatot mutat (gyakorlat kell hozzá felismerni, hogy ez a duzzanat az a duzzanat: más anyagokon pl. albuminpapír is képződhet hasonló, a sérült, repedezett rétegen átszivárgó víz hatására.) alkohol nyomtalanul elpárolog a rétegről. Albuminnál csak negatív tesztek vannak egyik folyadéktól (alkohol, víz) sem mutat szignifikáns reakciót. A celloidin papírnál az alkohol duzzanatot okoz (de ez elég bizonytalan reakció) a vízre nem (nagyon) reagál. Biztosabb, bár durvább módszer, hogy az acetoncsepp egy sötét (lehetőleg széli) képrészben, a réteg leoldódása miatt, világos foltot okoz. A nyomot retussal eltüntethetjük, és célszerű minden (sikeres) teszt eredményét valami módon rögzíteni, hogy azt ne kelljen időről időre megismételni a tárgy állapotának rovására... A mattalbumin papír alkohol hatására "átázott" képet mutat. Az alboidin papír triklóretilén hatására hasonló jelenséget produkál.
Felületi festékréteggel rendelkező eljárások azonosítása próbálható meg a festék oldására alkalmas szer (pl. benzin) segítségével. Ilyenek a brómolaj- és olaj- nyomás illetve átnyomás.  (folyt. köv.)
Technikák felismerése (popup táblázat)

Cserzőhalványítás

?
? (Hardening bleach)

A kolloid alapú nemeseljárások egyik csoportjánál alkalmazott technika. Zselatin-ezüst kópiát helyeznek cserzőhalványító oldatba, az ezüstkép kihalványodik s eközben -- az ezüsttartalommal arányos mértékben -- megcserzi a vele érintkező zselatin részeket, a különböző mértékben cserződött zselatinrészek különbözőképpen festékeződnek zsíros festékkel így alakul ki a kép. Ilyen pl. a brómolaj(át)nyomás.
Bonyolultabb változata a kontaktcserzés, melynél a zselatin-ezüst kópiával összepréselt kolloid anyagot (pigmentpapír többnyire) tesznek a speciális halványító oldatba. Ahol képezüst van ott a vele érintkező pigmentpapír  részeken a halványítás melléktermékei (mennyiségarányosan) megcserzik a pigmentpapír zselatinját is, ennek segitségével alakul ki aztán a pigmentnyomáshoz hasonlóan a reliefkép. Így működik pl.: a Carbro, az Ozobrom és az Ozotip eljárás.  Ld. még: kromátkolloidos nemeseljárások .

Dagerrotípia

Daguerreotypie
Daguerreotype
Dagerotip, Dagerotípia, Dagerrotip, Daguerreotip, Daguerreotípia

Hivatalosan az első gyakorlatban is használt fényképészeti eljárás, reálisan szemlélve inkább egyik az elsők közül. L. M. J. Daguerre 1839-ben tette közzé. Európában az 1850-es évek közepéig volt általános használatban, Amerikában kb. l0 évvel tovább. Ebben az időszakban a talbotípiával osztozott a világ fényképészetén és kétségtelenül a nagyobb sikerű volt. Az eljárás direkt pozitívet eredményezett. Készítésekor ezüstözött rézlemezt políroztak, tisztítottak, ezüsthalogenidképző anyagok (jód, később ezzel kombinálva bróm, klór) gőzének tettek ki e célra készített dobozban. Ez volt az érzékenyítés. Utána kamerába tették és exponálták. Ennek időtartama még tűző napfényen is 15-30 perc volt. Később az anyag tökéletesítése és a Petzval-féle fényerős objektív bevezetése révén ez 40-45 mp-re csökkent (1841). (Daguerre objektívje  f:17 es fényerejű volt Petzval f:3.6 lencséje kb. 6 blendényivel, azaz. 64 szeresen fényerősebb.) A lemezt megvilágítás után az  előhívó szerkezetbe helyezték. Ez a dagerrotipet fényérzékeny részével lefelé, kb. 45 fokos szögben tartotta és teljesen zárható volt. Alján tálkában higanyt helyeztek el, melyet borszeszlánggal melegítettek, gőzöltetés céljából. Ez hívta elő a képet. A folyamatot a doboz falában lévő színes (sárga, vörös) üvegablakon keresztül, kívülről odatartott gyertya fényénél ellenőrizhették egyébként sötétben zajlott. (A korai változatnál a lemez vízszintesen helyezkedett el, nem volt ablak a hívódobozon és a folyamat menetközbeni ellenőrzésére nem volt ilyen lehetőség.) Előhívás után a lemezt (meleg konyhasóoldatban majd a későbbiekben nátrium-tioszulfátban) rögzítették és mosták. A kész lemez sérülékeny és a levegőben lévő gázok hatására oxidálódik ezért légmentesen körülragasztva, üveg és kartonlap közé foglalták (védőcsomagolás, installáció). 1840-től kémiai védelmét arany-kloridos színezéssel is fokozhatták.  A védőcsomagolás általában egyszersmind díszes keretet, dobozt is jelentett, így adták át a képet megrendelőjének. (Ezekről az installácókról [tok, keret, paszpartu, stb.]  itt készül egy hoszabb anyag)
A kép eleinte felcserélt oldalú volt, ezt később tükörből fényképezve, 1841-től Chevalier objektív elé szerelhető fordító prizmája segítségével kompenzálhatták. Emiatt viszont sosem tudhatjuk, hogy dagerrotípiánk helyes oldalú képet mutat-e? Támpontul szolgálhat az ábrázolt gombolása, kardviselete, képre került felirat stb. Csak egy példányban készülhetett - lévén direkt pozitív - másolni reprodukció, galvanoplasztika vagy nyomóformává alakító maratás útjan lehetett. Természetesen az így készült másolat nem volt az eredetivel azonos minőségű.
Jellegzetes tükröző ezüst felületéről ismerhetjük fel, melyen az exponált helyeket ezüst-higany amalgámból álló, az alaptól eltérő fényvisszaverésű réteg borítja. (Ez olyan lazán kötődik, hogy erős dörzsöléssel részben "letörölhető" az ezüstlapról.) A fény irányától függően, hol negatív, hol pozitív képet láthatunk. Ha az ezüstlapban sötét felület tükröződik, pozitívot, ha pedig világos, negatívot. Felismerése (popup táblázat)
Leggyakoribb károsodása a felületével érintkező levegőben lévő kéngázok által okozott kékes-szivárványos elszíneződés. Előfordul azonban alapjának, sőt fedőüvegének korrodálódása vagy installációjának egyéb károsító anyagai következtében keletkező ártalom is. Védenünk kell tehát a levegővel való érintkezéstől, ez installációjának légmentesítő képessége révén valósulhat meg, ez idővel csökken ezért rendszeres ellenőrzése, karbantartása szükséges. A védőcsomagolás anyagai jó ha megfelelnek a  PAT tesztnek, vagyis nem tartalmaznak ezüstöt károsító anyagokat. Az UV/IR sugárzástól is óvjuk. Restaurálása az 1850-es évektől az erőteljesen károsító cián-káliumos és az 1950-es évektől  a valamivel gyengébben káros tiokarbamidos eljárással történt. Az ennél jobb perspektívákkal bíztató módszerek az elektrokémiaiak és a viszonylag költséges hidrogén plazmás. Ezért célszerűbb - az egyébként is fontos prevención kívül - ha lehet inkább megfelelő technikájú reprodukciók készítésével láthatóvá tenni az oxidált dagerrotipképet. Ilyen lehet az infravörös anyagra készített felvétel, megfelelő szűrőkön keresztül, (tükröződés ellen maszkolt, lehetőleg eltolható objektíves géppel).  A sok apró karc csillogását megfelelő irányú szórt fényes megvilágítással vagy/és bipolarizáció segítségével csökkenthetjük. Leggyakoribb méreteit lásd a vonatkozó táblázatban. Színezésére nehezen találtak módszert, így színezett dagerrotipet csak 1842 táján kezdtek készíteni. Híg gumiarábikum segítségével rögzítették felületén a (teveszőr) ecsettel felhordott finom festékport. A színezésre szánt képeket kissé túlexponálták. Volt, hogy csak az arcot és kezeket festették. Általában lazúrfestéket használtak, kivéve az arany, ezüst és fehér színeket. Lemezében gyakorta ötvösjelek találhatók, ezek segítséget jelenthetnek a készítés helyének, időpontjának megállapításában. (Főként a lemezének de közvetve a képnek is.)  Az ötvösjelekről készül egy interaktív táblázat ennek előképe már most is megtekinthető.

 Magyarországon az első ismert felvételt 1840.augusztus 20-án Pest-Budán Vállas Antal készítette. Pest-Budán 1843-ban 4, 1848-ban 8 név szerint  ismert dagerrotipista működött. A szignált példányok ritkák, ezért hasznosnak gondoljuk felsorolni az ismertebb hazai mesterek nevét. Hivatásosak : Marastoni Jakab, Ráth Imre,  Taisch Ferenc, Stuhr, Kawalki Lajos, Strelisky Lipót, Zsák Móric, Mezey Lajos, Heller József, Újházi Ferenc, Sturm, Khogler, Jules Dassier, Gola Ádám, Varsányi János, Skolnik Károly, Beniczky Lajos, Szathmári Papp Károly, Veress Ferenc. Amatőrök: Budai Karoly, id. Zeyk Miklós, Novakovics, Jedlik Ányos, b. Apor Károly, Egressy Gábor, Buda Elek.

Lásd még: Írások a Petőfi dagerrotip szerzőjének kilétéről.
Daguerre képei' elkészítése' módjának leírása.  1840.   Zimmermann Jakab fordításában
Dagerrotipiáról szóló anyagok az Archalfotokonzerven

Digitalizálás

Digitalisierung
Digitalization

Az analóg kép információtartalmáról valamely digitalizáló eszközzel (szkenner, kamera, stb.) digitális másolat készítése.

Ennek segitségével két fontos cél valósulhat meg:: A kép(i információ) és a tárgy különválasztása melynek révén a tárgyat minden olyan felhasználási formával járó megpróbáltatástól meg lehet kímélni, ahol csak a rajta lévő kép szükséges (kutatószolgálat, különféle médiumokban történő közlés, stb.). Ez amúgy a korszerű műtárgyvédelem egyik stratégiája is az u.n. nyugodt vagy alvó raktár, ld. még: konzerválás. (További eszközök e célra a facsimile, reprint, duplikát, stb). Ide tartozó előny, hogy a képi információ restaurálására is lehetőséget nyújt az eredeti tárgy vegzálása nélkül. Figyelembe véve a restaurálás irányába mutató erős társadalmi nyomást ami számos átgondolatlan, műtárgykárosító kaland forrása volt az idők során -- ez egy egészséges kompromisszum lehetőségét jelentheti.

 További pozitívuma, hogy a digitális információ (ellentétben az analóggal) veszteség, módosulás nélkül másolható. Ennek eredményeképpen a kép azon része, amit sikerült digitális médiumba átmenteni örök időkre megmaradhat. (Folyamatos másolások révén persze, mivel a digitális adathordozók sem örökéletűek, sőt. Ráadásul a forgalomban lévő digitális adatrögzítési technikák folyamatosan változnak.) Minthogy a különféle technikájú, kémiai úton készült fotók folyamatos pusztulását jelenlegi ismereteink szerint csak lassítani tudjuk, ez az egyetlen kitörési lehetőség.

A digitalizált információk tárolásnál a minél több és többféle hordozón lévő másolat készítése jelenthet megfelelő biztonságot. Napi kezelés céljára a mágneses adathordozó, pl. merevlemez jelentheti a könnyebben használható változatot, de ezzel egyidejűleg biztonsági másolatot célszerű készíteni más, nem mágneses elven működő hordozóra is (pl.: DVD). Egy merevlemez tönkremenetele adatvesztést okozhat és bár bizonyos adatok így is kimenthetők általában róla, de nem kevés költséggel. Mágneses elven működő adathordozóknál bizonyos elektromágneses légköri és egyéb jelenségek is adatvesztést okozhatnak. Helyi katasztrófák következményeit megelőzendő célszerű földrajzilag eltérő helyekre is elhelyezni másolatokat (pl. az Internet segítségével). A többi adathordozóknál (mint pl. a CD, DVD, Blu-Ray, stb.) pedig ki kell jelölni olyan dátumokat, melyeknél a biztonsági másolat készítésére sor kerül. Az optimális időtartam gyártmányonként és típusonként eltérő lehet, mértékéről a mindenkori szakirodalomból lehet tájékozódni.

 Fontos technikai kérdés a megfelelő digitális eszköz kiválasztása a maximális mennyiségű információ átmentése és ezenközben a minimális károsító hatások érvényesülése érdekében. Számos esetben nem állnak még megfelelő eszközök rendelkezésünkre (pl. a kimásolópapírok korában készült nagyméretű üvegnegatívok nem férnek bele filmszkennerekbe, miközben e kemény gradációjú és eléggé fedett képet hordozó anyagokhoz nagy árnyalatterjedelmet átvinni képes szkennerek kellenek). Elképzelhető, hogy egy tárgyat a jövőben többször is digitalizálni kell majd. (Újra, ha már a megfelelő eszköz rendelkezésre áll.)

  A digitalizálás során fellépő esetleges károsító hatásokat egyrészről a felesleges igénybevétel kiküszöbölésével (pl. a szkenner fényforrásának fényéből a spektrum e célból szükségtelen részének -- infra, UV, -- kiszűrésével,  az elkészült file archiválásával és használatával ismételt szkennelgetés helyett), másrészt a fotóanyagok folyamatos kontrolljával (pl.: denzitometria) és az ebből származó eredmények figyelembevételével lehet minimalizálni.A tömeges szkennelés során felmelegedő eszköz hőmérsékletének kontrollja is szükséges. A jelenlegi szakmai közvélemény szerint, optimális körülmények esetén a károsító hatás (különösen a várható előnyökhöz képest) elhanyagolható, de egyedi esetekben persze lehet ez másképp is.

Direkt pozitív

Direktpositiverfahren
Camera/Direct Positive process.
Ld. még: Kollódiumos direktpozitív, forditós eljárás.

A negatív-pozitív eljárástól különbözően a (fényképezésnél) felhasznált fotóanyag közvetlenül pozitív képet ad. Pl.: Dagerrotípia, Ambrotípia, Ferrotípia, Autochrome stb. általában egyedi példány.

Duplex eljárások

Gyakran előfordult, hogy (elsősorban nemes eljárások segítségével) egy kép két különböző eljárással készült rendszerint úgy, hogy a két kép egymásra került. Pécsi József szabadalmaztatott is egy eljárást ilyen néven s maradtak is ránk fotói melyek színezett denzitású, ezüstbromid előhívópapíron alkalmazott pigmentréteg segítségével, vagy például Rónai Dénestől is, aki mattalbuminpapíron használt guminyomatréteggel javította a képhatást.

Duplikálás

Duplikate
Duplicating

Negatívról, kontaktolás vagy átfényképezés útján másodnegatív készítése. Üveg és nitrátalapú eredetik esetében feltétlenül ajánlatos, mivel ezek az anyagok esetenként önmaguktól, de a szapora használattól mindenképp károsodnak. A duppnegatív tehát részben kiválthatja, részben átmentheti az eredeti negatívképet. Készítése során bizonyos károsodások (ezüstkiválás, a hordozó elszíneződése, fakulás stb.) képi hatása csökkenthető, megszüntethető. Legcélszerűbb módja (általában) a direkt, egylépcsős eljárás. E célra gyártott anyag (volt) pl.: a Kodak Direct Duplicating Film. Az általános használatú fordítós anyagok kemény gradációjuk miatt többnyire alkalmatlanok e célra. A duplikátnegatívon (melynek képe gyakran fordított) jelölni kell a helyes képállást és azt, hogy másolat. Helyébe a konzerválásban az idők során a különféle digitális technikák használata lép, de autentikus reprintek készítésénél továbbra is használatban maradhat (ha az eredeti negatívok károsodásaik ill. kímélendő mivoltuk miatt nem alkalmazhatók).

Előhívópapírok

Entwicklungspapier
Developing Out Paper/DOP


A legutóbbi időkig és a leghoszabb ideig és legszélesebb körben használt analóg pozitívanyagok. A napfénypapírok helyébe léptek néhány évtizedes átmeneti periódus után. Míg a napfény- vagy kimásolópapírokon a fény hatására közvetlenül jelenik meg a kép, addig az előhívópapírokon nevükhöz híven az előhívás során jön létre (az ehhez szükséges) ezüstredukció, a kimásolópapírok rendkívül finom eloszlású fotolitikus ezüstöt tartalmaznak mely kevésbé ellenálló a károsító hatásoknak, addig az előhívópapírokban filamentáris ezüstszemcsék vannak amelyek jóval robusztusabbak és ellenállóbbak. A nagyobb érzékenységük, időjárástól független (műfényes) megvilágíthatóságuk, nagyítások készítésére is alkalmas voltuk, tömeges kidolgozásra való alkalmasságuk, nagyobb tartósságuk révén lettek közkedveltek. Kötőanyaguk általában zselatin, lényegében a mai analóg anyagok megfelelői. Megjelenésük előtt is voltak hasonló, bár széleskörű felhasználásra nem került hasonló anyagok. Például a talbotípia  negatívanyagát is használták pozitívkészítés céljaira (ha nagyítást akartak készíteni egy negatívképről, kamera segítségével), Országh Antal porcelán papírkép eljárásának anyaga is végeredményben előhivópapír volt, kollódiumos réteggel.. Az ezüst-bromid papírt (mely már nagyítások készítésére is megfelelő érzékenységű) mások eredményeinek felhasználásával Peter Mawdsley találta fel 1874-ben, 1877-re lett az anyag gyártásra alkalmas iés 1880-ban kezdték gyártani de csak az 1890-es években terjedt el. Ezüst-klorid előhívópapírt Eder és Pizzighelli írt le 1881-ben. 1890-ben került forgalomba. Csak kontaktmásolásra használták alacsony fényérzékenysége miatt. A klorobromid papírt 1883-ban, Eder leírása alapján vezették be, ennek másoló- és nagyítópapír változata is ismert. A többihez képest meleg, barnás tónusai miatt a piktorialista korszak fotográfusai (is) kedvelték. Speciális válfaj volt a jód-ezüst érzékenyítésű másolópapír mely zöldesfekete színben volt előhívható és megvilágításához napfényt ajánlottak (spektrális érzékenysége inkább a rövidebb hullámhosszú fényre volt nagyobb). Ilyen papírt a megszűnt váci Forte cég is gyártott a XX. század közepetáján Verdita márkanéven. Ugyancsak különleges változat volt és valószínűleg nem terjedt el, a XX. század elején Németországban gyártott Janus márkanevű ezüst-foszfát érzékenyítésű papír. A fenti papírokat különféle felületekkel, különböző színű és vastagságú hordozókon gyártották. Felhasználásuk során egyes esetekben különféle színezési eljárásoknak vetették alá. Ezekkel a kész kép denzitásának színe megváltoztatható volt (barnára, kékre, zöldre, vörösre, stb.) illetve a képek tartósságát is befolyásolhatták. Jellegzetes károsodásuk, különösen az ezüst-bromid alapúaké, a képek szélétől befelé haladó, főleg a sötét tónusokon jelentkező fénylő felületű ezüstkiválás. Kamera-reprodukción bipolarizációval tüntethető el, ill. digitalizált képen képmanipulációval. Bővebben lásd: ezüstkiválás. Ezek a fotópírok eleinte három rétegűek voltak (hordozó, barit, emulzió) ezeknél az anyagoknál jelentkezik a legerősebben az ezüstkiválás. Később az emulziós rétegre egy kemény zselatin védőréteg került (1930-as 40-es évek). Az 1950-es évektől egyes gyártmányokban optikai fehérítőket alkalmaztak a korai időkben ezek zöldeskék a későbbiekben kék színben fluoreszkáltak. Az 1960-as évektől terjedtekel az RC/PE papírok, majd a több fényérzékeny réteget tartalmazó multigrade anyagok. Speciális célra barit réteg nélküli változat is készült (royal). Megemlítendő még a magyar művészek által sok esetben használt amúgy iratmásolásra gyártott papírvékonyságú Forte Dokubrom papír. Speciális változat az önthető emulzió használata amit sokféle hordozóra vihetnek fel. Felismerésük (popup táblázat)

Emulziós Kimásolópapír

Emulsionspapier
? (Emulsions POP)

Az 1880-as évektől elterjedt típusa a kimásolópapíroknak. A korábbi típusokat általában két fő művelettel, gyakran házilag készítették: először kloridsós bevonatot kapott majd ezüst-nitrát oldattal érzékenyítették. Az "emulziós" (valójában szuszpenziós) papírokat a kötőanyagba kevert ezüst-kloridos, "emulzióval" felöntve gyárban készítették, hordozópapírján már többnyire baritréteg is volt. Ismertebb tipusai a zselatinos Aristo, a kollódiumos Celloidin, a növényi albuminos kötőanyagú Alboidin, Albumat és a tejfehérjés Kazoidin papír.

Technikák felismerését segítő táblázatok

Enyveshát

A XX. század 10-es éveiben volt divatja e nevüket a ragasztós hátlapjukról kapott fényképeknek. A (valószínűleg gyorsfényképészeti eljárással is készülő) zselatin bróm-ezüst alapú előhívópapíron lévő képek többnyire kisméretűek, barnásfekete színűek. Témájuk rendszerint portré. A képre gyakran ráfényképeztek feliratot is, mely a műterem címét és az enyveshát szót (vagy annak valamely változatát pl. enyveskép, enyvesfénykép stb.) tartalmazta. A fényképész nevét többnyire nem. Olcsósága révén főképp az alacsonyabb jövedelműek kedvelték.

Enyvezés

Bemessung
Sizing
Ld. még: sópapír, platinotípia, cianotípia

A hordozó (papír, textil, stb.) nedvszívóképességét csökkentő anyag alkalmazása. Célja, hogy a fényérzékeny anyag ne kerüljön a papír belsejébe hanem annak felületén maradjon. E célra főleg a kötőanyag és baritréteg nélküli papírokon használják. Anyagai keményítő (arrow-root), zselatin, gumiarábikum, stb. Előfordul, hogy egy, kötőanyagként (is) ismert anyag ilyen minőségben van a papíron ilyenkor a képalkotó elemek nem benne, hanem a felületén helyezkednek el. (Pl. zselatinos sópapír ami nem tévesztendő össze a szintén zselatinos - emulziós - aristopapírral  jóllehet mindkettő kimásolópapír.)

Ezüst-bromid

Silberbromide
Silverbromide
Brómezüst, argentum bromatum, AgBr

Az ezüstalapú fényképészeti felvételi anyagok (filmek, üveglemezek, stb.) és a nagyítópapírok fényérzékeny anyaga. Gyakran keverve alkalmazzák ezüst-jodid/-kloriddal pl.: dagerrotípia, fotópapírok (barnás, zöldes árnyalat céljából) vagy akár a modern felvételi anyagok emulziójában (érzékenységnövelő hatású az ezüst-jodid adalék). A fotográfiában használt ezüsthalogenidek legfényérzékenyebbike. A modern analóg anyagokban is szinte kizárólagosan ezt használják. Fény hatására Br fejlődése közben halvány szürkés ibolyaszínű lesz. Kálium-jodid oldat jód-ezüstté, sósav klór-ezüstté változtatja.  M. 187.8 , Fs: 6.47 , Op: 434 C^o

a Pallas Nagylexikon (1893-97) szócikke erről:

brómezüst, AgBr. A természetben igen ritkán kristályokban, amelyek a szabályos rendszerbe tartoznak, előfordul (Mexikó, Chili). Előállítása úgy történhetik, hogy az ezüst-nitrátoldathoz káliumbromid oldatot elegyítünk és a sárgás-fehér csapadék alakjában leváló E.-ot kimosván, sötétben megszárítjuk. E vegyület sajátságai nagyon hasonlóak az ezüst-kloridéihez; ammoniában azonban jóval nehezebben oldódik. A kristályos E. fs.-a 6,35-6,52. A fény iránt a klórezüstnél érzékenyebb. A manapság a fotografáláshoz használt száraz lapokon (Bromgelatin-Emulsion-Trockenplatten) az igen finoman eloszlott E. a fényérző. Klórgázban való hevítéskor ezüstklóriddá alakul.

Ezüst-jodid

Silberjodid
Silveriodide
Jódezüst, argentum jodatum, AgJ.

A dagerroripia, a  talbotípia negatív, a  nedves kollódiumos eljárás  és néhány más korai fényképészeti eljárás fényérzékeny anyaga. Speciális fotópapírokhoz is (pl.: Forte Verdita) használták. A dagerrotípiákat jódgőzzel kezelve jött létre az ezüstlemez felületén az ezüstjodid réteg. Ennek időtartamától függően az ezüstjodid színe folyamatosan változott, egy ismétlődő sorrendben. A színérzékenyítés nélküli (főleg kékre és UV-re érzékeny) dagerrotip lemezek színérzékenysége így valamelyest módosítható volt némi fényérzékenységvesztés árán.  Nátrium-tioszulfát oldatban a legroszabbul oldódik a három, fotográfiában széleskörben használt ezüsthalogenid közül * (és a vizoldhatósága is a legrosszabb: 2,5*10^-7g 100g vízben 20 C^o-on), ezért  az ezüst-jodiddal érzékenyített anyagok fixálásához gyakran a jobb hatásfokú kálium-cianidot használták. (pl. nedves kollódiumos eljárás) Fény hatására zöldes szükésfeketére színeződik, de jódképződés eközben nem mutatható ki. Az előhívó sokkal nehezebben redukálja mint az ezüst-kloridot vagy az ezüst-bromidot. M. 234,77 , Fs: 5.67 , Op: 557 C^o

* Megjegyzés: esetileg másfajta ezüstvegyület is megjelent a fényérzékeny anyagokban (pl.: ezüst-foszfát) de ezek az eljárások nem terjedtek el széleskörben.

a Pallas Nagylexikon (1893-97) szócikke erről:

jodezüst AgJ. A természetben is nagy ritkán előfordul (Chili). Rendesen ugy készítik, hogy ezüst-nitrát oldathoz kálium-jodid oldatot elegyítenek, midőn az ezüstjodid sárgás csapadék alakjában leválik. Kristályokban is előállítható. Ugy a mesterséges, mint a természetes E.-kristályok a hatszögü rendszerbe tartoznak. A megolvasztott E. f. s.-a 5,69 (0° -on), a kristályosé 5,67 (14° -on). Érdekes, hogy az E. a megmelegítéskor - a legtöbb testtől eltérően - összehuzódik. A vörösizzás hőmérsékén sárgás-vörös folyadékká megolvad, mely a kihüléskor szennyessárga tömeggé mered meg. Kémiai sajátságaira nézve az ezüst-kloridhoz hasonló, ammoniában azonban ugyszólván oldhatatlan. A fény iránt szintén igen érzékeny, ugy hogy fotografiai célokra felhasználható. Daguerre, a fotografia felfedezője olyan rézlapokat használt, amelyek ezüsttel voltak bevonva; e lapokat azután jód gőzének téve ki, azokon igen vékony E. réteg képződött.

Ezüstkiválás

Silberausscheidung
Silver mirroring

Főként zselatin kötőanyagú ezüstalapú fényképeken jelentkezik. A réteg felületére kijutó finom, általában kénnel, oxigénnel vegyülő ezüstréteg. Különösen a sötét (ezüstben gazdag) képrészeken keletkezik. A folyamat rendszerint a szélek felől kezdődik, de foltok formájában ill. a káros vegyszermaradványok helyéről kiindulva is gyakori. Okozhatja a csomagolóanyag károsító hatása is (savasodás, ragasztó, tinta, stb.).  Ránézetben szivárványos fényű, átnézetben sárgás, barnás színű. Lakkozott felületeken többnyire nem jelentkezik. (Illusztráció: esetek képei felbukkanó ablakban.) Kamera-reprodukción papírképnél bipolarizációval, negatívnál szűrőzéssel (sárga) mérsékelhető vagy eltüntethető. Digitalizálásnál pedig képmanipulációval. Visszaalakítására nincs mód, mivel az ezüstszemcsék degradációja során jön létre. Az elemi részeikre bomló szemcsék anyaga elvándorol az eredeti helyéről, így információ helyett zajjá válik. Eltávolítására különféle eljárások használatosak, erről egy szakcikk angolul: Jesper Stub Johnson: Chemical treatment of black-and-white negatives,  pdf (7100 KB)  Egy másik tanulmány: Di Pietro, Giovanna: Silver mirroring on silver gelatin glass negatives, pdf

Ezüst-klorid

Silberchloride
Silverchloride
Klórezüst, argentum chloratum, szaruezüst, halvezüst, AgCl.

A kimásolópapírok és a kontaktmásoló előhívópapírok valamint a heliokrómia fényérzékeny anyaga. A fotográfiában használt ezüsthalogenidek legkevésbé fényérzékeny változata. Fényérzékenysége ezüst-nitrát, kálium-nitrit hozzadásával, ammóniagáz hatására növekszik. Ezüst-nitrát jelenlétében, fény hatására előhívás nélkül is redukálódik, barnás, lilás színű, finom eloszlású (kolloid) ezüstté, ezen alapul a  kimásolópapírok működése. E folyamat közben klór szabadul fel. Színes fénnyel (pl. spektrum) megvilágítva előbb besötétedik majd fokozatosan kivilágosodva, a megvilágító fényekhez hasonló színűvé válik. Ezen alapul a heliokrómia színes direktpozitív módszere. Vízben a legjobban oldható a fotográfiában használt ezüsthalogenidek közül (1,54*10^-4 g 100g vízben 20 C^o-on). Nátrium-tioszulfát oldatban  igen rövid idő alatt fixálható (oldódik), de például 10%-os ammónium-hidroxid oldatában nagyon jól, nátrium-szulfit tömény oldatában is igen jól oldható. Melegítve tömény kálium-bromid oldatban brómezüstté, tömény kálium-jodid oldatban ezüst-jodiddá változik. M. 143.3 , Fs: 5.56 , Op: 450 C^o

a Pallas Nagylexikon (1893-97) szócikke erről:

 klórezüst. AgCl. A természetben mint ásvány előfordul a szabályos rendszerbe tartozó kristályokban (Mexikó). Előállítása az ezüst sóiból történhetik, ezek oldatát fölös sósavval v. más klorid oldatával elegyítve. Képződik továbbá olyankor, ha fémezüstöt klórgázban vagy sósavban hevítünk. Több módosulatban ismeretes. Rendesen ugy készítik, hogy ezüst-nitrát oldatához fölös sósavat öntenek, amidőn az E. turós fehér csapadék alakjában leválik; a kimosott csapadékot sötétben kell megszárítani. Az E. vizben ugyszólván oldhatatlan. Tömény savakban is csak alig oldódik; igen könnyen oldódik ammoniagáz vizes oldatában, továbbá natrium-tioszulfát és cian-kálium oldatában, mert vizben oldható kettős sók képződnek. Az alkálikloridok tömény forró oldatai szintén jelentékenyebb mennyiségü E.-ot oldanak fel. A világosságon az eredetileg hófehér E. eleintén ibolyaszinüvé válik, később megfeketedik; ilyenkor klór eltávozása közben vagy ezüstklorür képződik, v. - mint némelyek állítják - fémezüst válik ki. Az E.-ot e sajátságánál fogva, hogy t. i. a világosság hatására megváltozik, fotografiai célokra felhasználják. A hevítéskor 250° körül megolvad sárga átlátszó folyadékká, mely a kihüléskor szaruszerü anyaggá mered meg. Ezért nevezték a régi kémikusok az E.-ot szaruezüstnek. A száraz E. f. s.-a 5,50, a szaruezüsté 5,45. Megsavanyított vizzel leöntve s cink- v. vasdarabkákat téve belé, redukció folytán szinezüst keletkezik.

Facsimile

Facsimile
Facsimile

Egy műtárgyról készülő (maximális hasonlóságú) hasonmás. Változata a rekonstrukciós facsimile,  mely a tárgy (már valamilyen okból nem látható) eredeti állapotát kívánja bemutatni. (Pl. egy károsodások folytán láthatatlanná vált kép, készítéskori látványát.)
replika

Fehérnye papír

ld. Albumin papír

Fénykarc

ld. Heliogravür

Fénynyomás

Lichtdruck
Collotype

Mások találmányainak felhasználásával A. L. Poitevin 1855-ben dolgozta ki az első, ezen az elven működő fotómechanikai-sokszorosítóeljárást (síknyomó). Ezt később többen tökéletesítették (Pl.: E. Edwards -  Heliotype 1867., J. Albert - albertotypia 1868., J. Husnik 1869. stb.). Fényérzékeny rétege a bikromátos (kálium-, nátrium-, ammónium-) zselatin, melyet üveglemezre öntenek, és magas hőmérsékleten szárítanak (40-60 C^o). E szárítás következtében a réteg megráncosodik és ez a finom textúra raszterként működve a későbbi nyomtatásnál tónusos képek készítését teszi lehetővé. A megszáradt  lemezre negatívról kontaktmásolatot készítenek, majd hideg vízzel dolgozzák ki. A víz a fény hatására megcserződő rétegbe nem tud behatolni, a fény nem érte részekbe viszont igen, ezért, ha nedves állapotában zsíros nyomdafestéket viszünk rá, az csak az exponált részekben tapad meg. Litográfiai nyomtatógéphez hasonló gépen nyomják. Egy nyomóformáról 200-800 példány nyomat húzható le. Sokszorosítógrafikai célra is használják. A jobb minőségű képet produkáló Woodbury nyomatot szorította ki a használatból a XIX. szd. végén egyszerűbb és olcsóbb alkalmazhatóságával.  Felismerni jellegzetes (bár igen finom) szemcseszerkezetéről lehet, ami a fotózásban hibaként ismert "runzelkorn" jelenségével azonos struktúrájú. Szubtraktiv eljárásként színes képek előállítására is alkalmas volt. Ekkor három színkivonati negatívról készült részképeket nyomtattak egymásra a megfelelő színű (alapszínek) festékekkel.  Tartós nedvesítésére vizet, glicerint és különféle adalékanyagokat tartalmazó oldatot használnak. Ezt bizonyos számú nyomat elkészítése után megismétlik. Felismerése (popup táblázat)

Ferrotípia

Ferrotypie
Tintype
Melainotype, amerikai gyorsfénykép

Kollódiumos direktpozitív. A ferrotipiát valamikor az 1850-es évek második felében vezették be. A szabadalmat 1856 feb. 19.-én, 14300-as számon jegyezték be, Hamilton Smith-től, az Ohio-i, Kenton College professzorától. Ekkor még melainotype néven, majd az egyik konkurens lemezgyártótól kapta a ferrotípia nevet, ehhez képest arrafelé csak tintype néven ismerik... Olcsó, gyorsfényképészeti eljárás volt. A kollódiumréteget fekete vagy barna színű anyaggal  bevont vaslemezre öntötték. A szabadalom szerint a bevonat lenolaj, aszfalt és korom vagy umbra (barna bevonatnál) összefőzött keverékéből állt, amit melegítéssel rögzítettek a lapon. Később, a gyári előállítás időszakában  más módszerek pl. zománc is használatosak voltak.  Kidolgozása az ambrotiphez hasonlóan, de többnyire az e célra alkalmassá tett fénvképezőgépben történt. Fényérzékeny anyaga eleinte az ezüs-tjodid volt. A módszer túlélte a nedves eljárást, ezüst-bromid érzékenyítésű zselatinos emulziójú gyári változata is volt (1887-), ez az 1880-as években kiszorította a kollódiumost. Papíralapú változata is készült (ferrotip papír). A lemez alapozásának színétől függően a kép szürkés és barnás tónusú is lehetett. 1894-ben Németországban ilyen anyaggal dolgozó gyorsfénykép automaták működtek az utcán (BOSCO). A ferrotípiát kb. az 1930-as évekig használták széleskörűen de még az 1940-es évekből is van adat. A legegyszerűbben mágnessel azonosíthatjuk, kivétel a ferrotip papírra (egy későbbi gyártmány) készült kép amely többnyire vizitkártyaként kiszerelve került ki a fotográfustól. Előfordul dagerrotip installációban és borítékszerű paszpartúba csúsztatva is. Gyakori hibája a hordozó rozsdásodása, a kollódium felpikkelyesedése. 
Felismerése (popup táblázat)
Making Tintypes (Ferrotípia készítése, video, angolul.)
https://www.youtube.com/watch?v=9K_xQ0MDzlU&

Forditós eljárás

Umkehr Verfahren
Reversal Process

Direkt pozitívek készítésére alkalmas kidolgozási módszer. A felvételi anyagon előhívják az expozíció során keletkezett negatív képet. Ezután ezt az ezüstképet eltávolítják erre alkalmas halványító fürdő segítségével, ennek eredményeképpen a rétegben maradó ezüst-halogenid egy ezzel ellentétes (pozitív) képet képez. (Ahonnan sok ezüstöt távolítottak el ott kevés, ahonnan keveset ott sok ezüsthalogenid marad.) Erős fénnyel megvilágítják, hogy előhívható legyen (vagy ugyanezt az eredményt valamilyen vegyszeres oldattal érik el) és ezután a normál eljáráshoz hasonlóan dolgozzák ki. Fekete-fehér változatánál járulékos előny, hogy az első megvilágításnál többnyire a nagyobb méretű, fényérzékenyebb ezüst-halogenid szemcsék exponálódnak be, ezek eltávolítása után a kisebb méretű szemcsék maradnak többségben a rétegben vagyis a végeredményként kapott, pozitív kép finomabb szemcsézetű lesz mintha az anyagot negatívként dolgozták volna ki. Az itt felsorolt eljárások közül az autochrome és a fotomaton illetve a gyorsfényképészeti módszerek egy részénél alkalmazták, a duplikálás egyes módszereinél is előfordul. Általában a külön e célra gyártott anyagok alkalmasabbak az ilyen típusú felhasználásra

Fotogram

Fotogramm
Photogram

Fényérzékeny anyagra megvilágítás közben különböző tárgyak, folyamatok árnyképe vetül. Az így létrejött kép a fotogram. Eleinte kimásolópapíron csinálták, így menet közben a folyamat eredménye látható volt. Később előhívópapapírra és csak kidolgozás után vált láthatóvá. Tulajdonképpen fotogramok voltak Fox Talbot 1830-as évekbéli kísérleti darabjai (ld.: talbotípia), vagy Anna Atkins 1843-as, algákról készülő cianotípiái is. A képzőművészeti felhasználás első ismert alakja Christian Schad volt aki 1918-tól csinálta kimásolópapíron. Neves művelője Moholy Nagy László aki mindkét technikát használta.

Fotogravür  

ld. Heliogravür

Fotókerámia

Fotokeramik
Enamel photograph

Bár már Talbot is használt porcelánhordozót fotókhoz (1849-ben), az első  beégetett képeket 1854-55-ben Franciaországban készítették (az elsőség kérdésében megoszlottak a vélemények). A korai fotokerámiánál általában kollódiumos kötőanyagot használtak, mely üveghordozóra öntve ment végig a kép elkészítése periódusain (expozíció, hívás, fixálás, mosások és - később arany vagy platinaszínezés esetleg mindkettő kombináltan). A kész pozitív képet hordozó kollódiumfólíát vízben le lehetett választani üveghordozójáról és "átúsztatni" a porcelánra (vagy más anyagra, mint pl.: fém, kerámia, üveg, kő, stb.), melynek mázába beégették. Az égetés  során a kép kissé halványodott és sárgásabb tónust kapott. 1868-tól irídium és palládium segítségével színezett képeket is használnak  (Grüne - Berlin).

A leggyakrabban használt módszer az ún. beporzásos technika, melyet 1860-ban kezdtek alkalmazni mint a beégetéssel mázra vitt kép előállításának módját (bár már 2 évvel azelőtt kitalálták). Több változata volt. Először a vassós érzékenyítésű, később a kromátkolloidos  módszerek voltak használatban.  Mindkét módszernél beporzással alakul ki a kép oly módon, hogy az ecsettel (vagy fúvással) felvitt por csak az anyag fénynemérte részein tapad meg. Így ez direktpozitívként működött, ezért a képet diapozitívról kellett rámásolni. További szempontból is kétfelé ágaztak a módszerek. Hol a végső felületre vitték fel a képet többnyire kromátkolloid pl.: gumiarábikum, zselatin, méz, albumin, cukor (vagy ezek keveréke) ammónium-bikromáttal  érzékenyítve, hol egy másik lapon lévő anyagon alakították ki a por-képet, melyet utóbbinál kollódiummal öntöttek le, az "átragadt" ebbe, így került végső helyére (a kollódiumfólián). Az alkalmazott festékanyagok főleg fémoxidok voltak, melyeket egyébként is használtak  a porcelánfestésnél. A kép minden esetben mázrétegre került és égetéssel rögzítették. A máz természetesen a legkülönfélébb anyagokon is lehetett. Üvegtárgyak esetében nem volt szükség mázra. Az így nyert kép rendkívül tartós. Gyakori, hogy az eredeti fetvételt nem az készítette, aki a fotokerámiát. Különböző cégek külön e célra gyártottak porcelánkészleteket (tányérokat, poharakat stb.), melyek festése már kész volt, csak a fotóknak hagytak ki helyeket rajta.  A képek köré általában széles keretet készítettek mázból, a kötőanyag szélének girbegurba domborzati képét álcázandó.
Néhány hazai művelője: Veress Ferenc, Landau Alajos (1865 k,), Raab Gyula (1899 k.,) Lauscher és Társa  (1879 k.), Szilárd Tódor (1910 k.).
Felismerése.

Fotolitográfia

Fotolitografie
Photolito

Fotomechanikai sokszorositóeljárás (síknyomó) Nicephore Niepce dolgozta ki az alapmódszert, sokféleképpen módositottak . Általában kő alapra, fényérzékeny anyagot kentek. Ez lehetett valamely  bitumenfajta vagy kromátkolloid anyag. Ma is használják az eljárást a  sokszorosítógrafikában és ma is e kétféle réteggel. A tónusok visszaadásához szükséges rasztert a (mész)kő érdes felülete adja. Az első bitumenes eljárást 1852-ben Barreswil, Davanne, Lerebours és Lemercier közös munkával dolgozta ki. A kőlapra negatívot kontaktoltak és éterrel dolgozták ki. Az oldószer a fény nemérte helyekről eltávolította a bitument, ezután a szabaddá vált kőrészeket savval maratták. Az alkalmazott festék a bitumenes részeken tapadt meg, s ezek a (fényérte) helyek nyomtattak. A kromátkolloldos módszer pionírja Európában Poitevin volt az 1850-es évek közepén. Kálium-bikromátos  zselatinrétegeket alkalmazott negatívról kontaktolt és a kidolgozás után savval maratta a kőfelületet. A többi részlet az előző módszerhez hasonlóan zajlott. Felismerése (popup táblázat)

Fotomaton

Automatikus berendezéssel készülő gyorsfénykép az 1920-as évektől, a benne lévő gyantabevonatú papírhordozón lévő ezüstbromid nyersanyagot a felvétel után a gép forditós eljárással dolgozta ki. Direktpozitív képet ad zselatin ezüstbromid alapú emulzióján.

Fotomechanikai eljárások

Fotomechaniches Verfahren
Photomechanical Processes

A fényképet nyomóformává alakító és ily módon sokszorosító módszerek. A nemeseljárások között is akad hasonló, és a szóbanforgókat is szokták a nemeseljárások közé sorolni. A határvonal nehezen húzható meg. A különbség lényege, hogy a sokszorosító eljárások nagyobb példányszámú és  kapacitású többszörözést tettek lehetővé. Igen sokféle módszer és annak számtalan változata létezett. Itt most a fontosabb módszereket taglaljuk.  Főbb fajtái: síknyomó (fotolitográfia, fénynyomás) mélynyomó (heliogravür, Woodbury nyomat, stannotípia). Magasnyomtató eljárást nem ismertetünk. Felmerülhet a kérdés, mit keresnek a nyomatok a fototechnika-történetben? Nos, e nyomatok annyira fotószerű képet eredményeznek, hogy nem egy gyűjtemény fotóként értékeli őket (néha, mert összetévesztik), s a korabeli fotográfia is így tett.

Gázfénypapírok

Gaslichtpapier
Gaslight Paper
ld.: Előhívópapírok

Guminyomat.

Gummidruck
Gum-bichromate print

Kromátkolloidos nemeseljárás. Feltalálói: Poitevin és Pouncy (1858). Jól enyvezett papírt festékes gumiarábikummal vontak be, és bikromátos (kálium-, nátrium-, ammónium-) oldatában érzékenyítik. Hideg vízben hívják, exponálás után. Mivel egy réteg nem képes a teljes tónusskálát visszaadni, újra be kell vonni, érzékenyíteni, pontos illesztéssel újra exponálni, előhívni. Ezt addig  ismételni, míg megfelelőnek találják az eredményt. Az egyes rétegek festéktartalma és expozíciója különböző. Ugyanezen az elven többszínű,  sőt színkivonat negatívok segítségével valódi színes képet is készíthettek. Üveglapon akár diát is. (Lumiére) Ez. a változat szubtraktív elven működő színes pozitíveljárás. Három (rendszerint sárga, bíbor és kékeszöld) alapszínnek megfelelő részkép által színes képet ad. Néha csak két, gyakran több mint három réteg alkotta. Ha rusztikus képeket akartak, hívásnál fűrészport is használtak, mely durvaságától függően, granulált felületet képez. Ez a felület egyébként is jellemző a guminyomatokra általában. A pigmentnyomatnál kevésbé részletdús képet ad. Változatai közül nevezetesebbek az egylépcsős Fresson-és Höcheimer-féle módszerek, melyek gyárban felöntött papírral készültek, és a Steyrer-féle gumi-pigment módszer. Magyarországon az 1890-es évek közepén kezd meghonosodni. A guminyomat matt felületűre szárad, és a festékképet kicsit tompítja. Felületét lakkozással fényesíthették, ha a szerzőnek ez szándékában állt. Tapintása kissé tapadós. Felismerése (popup táblázat)

Gyorsfényképészet

? (Schnellfotografie)
Instant Photography

A legkülönfélébb módszerek révén születő képek melyeknél a cél, hogy a megrendelő azonnal megkapja a végterméket. A dagerrotip eljárás eredendően ilyen volt mivel a képet lehetőleg azonnal ki kellett dolgozni. A korai neg./poz. módszereknél is ez volt a helyzet de csak a felvételi anyag kidolgozásakor. Többségük direktpozitív. Ilyenek a pannotípia, ferrotípia (bosco automat), enyveshát, fotomaton. A zselatin-ezüst-bromid anyagok általánossá válásával megsokasodott a módszerek száma is és nincs mindegyiknek külön neve sem (papír gyorsfénykép), végtermékük lényegében azonos egy zselatin-ezüst alapú elöhívópapíron lévő kép. (papírnegatív, fordítós kidolgozás, nedvesen másolt negatív, stb.) Történetében az 1940-es évektől a Polaroid cég ezüstdiffúziós eljárása nyitott új korszakot, ezt a napjainkban hódító elektronikus képrögzítés követi.

Heliochromia Veress F. féle

Heliokromie,
heliochromy, heliochromotype,

Senebier 1782, Seebeck 1810, Herschel 1840, Niépce de Saint-Victor 1851 és 1866 években publikált kutatási eredményei derítették fel a heliochromia jelenség létezését. Azt a módszert jelenti, melynél ezüst-kloridot tesznek ki erős és hosszan tartó megvilágításnak, vagy a spektrum színeit vetítve rá, vagy festett üveglemezen keresztül. Ennek hatására az anyagon színes pozitívkép jelenik meg, lényegében a ráexponált színekben. Ezt az eredményt általában több napos  expozícióval érték el és rögzíteni nem tudták. Veress 1866-ban kezdett foglalkozni vele. Rá egy évre találkozott Párizsban Niepce de Saint-Victorral, kísérletei folytatására Liesegang is biztatta. amit 1884-ben részleges siker koronázott: az ekkor készített kópiát némileg továbbfejlesztve a párizsi világkiállításon 1889-ben a világ érdeklődő közvéleményének figyelmébe került. Londe ismertette, Eder, Vogel dicsérte. Gotthard Jenő ellenőrző kísérletekkel igazolta. 1899-ben Kolozsvárott fotókiállítás nyílt, ahol Veress kiállította így készült színes képeit. Utolsó kísérleti  képe 1911-ből, a 6035 sorszámot viseli. Addig több mint 500 féle emulziót próbált ki . Célja olyan direkt színes eljárás kidolgozása volt, ahol a benne lévő vegyületek közvetlenül (színkivonatok, festék, színképzők nélkül, vagyis nem a több színes részképből összeálló színes kép elvén, mely szerint mindmáig az összes forgalomba került színes anyag működik változnak el színes fény hatására. Nagyon bonyolult emulziót használt celloidin papírjához. A kollódiumba ezüst-nitráton kívül uránium-, stroncium-, kálium-, ólom-és ammónium nitrátot, valamint kalcium-, kadmium-, ón-, lítiumklorid -adalékot vegyített. Szórt fényben szárította, mialatt sötétszürke színt vett fel. Így lett érzékenyítve. Különböző papírokat használt, másolókeretben színes üvegképet kontaktolva rájuk. Eleinte 48 órás, majd évtizedes kísérletek eredményeként csak néhány perces expozíciót kívánt anyaga. Alacsony érzékenysége miatt csak másolóanyagként használhatta heliochrom papírját, Viasszal áttetszővé tett, majd üveghordozóra készített képeit vetítésre és másolásra egyaránt alkalmazhatták . A korabeli szemtanuk szerint a vörös és kék színek megfelelő energiával, a sárga, zöld, lila színek törten jelentkeznek, s az egésznek volt egy általános barna tónusa. Képeinek mai színárnyalatai, barnás-szürke alapból vörös, narancssárga, bíbor, zöld és kék színek. Direkt pozitívként, a színek sötét alapból világosodtak ki, így pozitív képről pozitív másolatot lehetett nyerni vele. Bár gyakorlati használatba nem került ránkmaradt darabjai fontos magyar technikatörténeti emlékek több gyűjtemény őriz ilyeneket.

Heliográfia

ld. Heliogravür

Heliogravür

Photogravür
Photogravure

Fotogravür, heliográfia, fénykarc. Fotomechanikai sokszorosítóeljárás (mélynyomó). Számos változata volt hasonló neveken. Réz, vagy acéllapra öntött fényérzékeny aszfalt (Judeai)  vagy kromátkolloidrétegre (pozitív) képet másolnak. A tónusok átvitele céljából az aquatinta módszerével raszterozzák: még a fényérzékeny réteg felvitele előtt a fémlemezt ún. porzószekrényben finom aszfalt, gyanta vagy enyvporral vonják be, majd óvatosan melegítve ráolvasztják, hogy hozzátapadjon. Megvilágítása után következett a fényérzékeny anyag kidolgozása (a fény nemérte helyekről való kimosása). Maró folyadékba helyezve az így fedetlenül maradt területeken a fémalap maratása útján keletkező nyomóformáról, festékkel nyomtatva jön létre. 1852-ben Talbot készített hasonló módon nyomatot fémlap segítségével, melyet kálium-bikromátos enyv oldatával érzékenyített. Maratásához eleinte platina-kloridot, később vas-kloridot használt. Photoglyphnek nevezte. 1855-ben Niepce de Saint-Victor bitumennel készítette héliographique nevű változatát. Többek tökéletesítései után alkotta meg Klic a mainak is megfelelő módszerét 1879-ben. Rézlemezre aszfalt-por réteget égetnek, leöntik kromátzselatinnal, exponálják, (diapozitívről, kontaktmásolással) kimossák, maratják (vas-kloriddal), majd festékezik (mélynyomásként) és nyomtatják.
Modern változata a Solarplate néven forgalmazott anyag, amelynél (UV) fényérzékeny polimerréteggel bevont fémlapot használnak. Az exponálatlan részek vízzel kioldhatók, a raszter optikai úton kerül rá. Általában aquatinta jellegű, különböző finomságú optikai rácsokat használnak. A többi részlet hasonló a fentiekhez.
Néhány hazai művelője: Rónai Dénes (1895.), ifj. Divald Károly (1900.).  Felismerése (popup táblázat)

Hordozó

Unterlage/Schichtträger
Base

Az az anyag, melynek felületén a fényérzékeny réteg elhelyezkedik. Használtak szinte minden anyagot: papírt, üveget, porcelánt, fémet, fát, textilt, követ, bőrt, stb
Üveghordozós anyagok:  zselatinos zárazlemez,  kollódiumos nedves , tartósított és száraz negatív , ambrotípia, amphitípia, stb. Némely nemeseljárásos technika is előfordult üveghordozón pl.: pigmentnyomat, guminyomat.
A filmhordozós anyagok főbb típusai: cellulóz nitrát, cellulóz  diacetát, cellulóz acetát butyrát, cellulóz triacetát, poliészter, stb.  Felismerésük

Vannak olyan módszerek melyek a felhasznált hordozóról kapták nevüket  (Pl. az elefántcsont [utánzat]on lévő Ivorytype -- 1855,  J.E. Mayall) itt nem annyira a képrögzítés folyamata speciális mint inkább a képréteg rögzítése a speciális hordozóra. (Bővebben, angolul,  illetve ez is )

(A Hordozológia szerkesztés alatt, még jön hozzá egysmás, lehet, hogy külön lapra kerül mer' már így is hosszúúú...)

Hordozótörténet.

Vala a papír majd pediglen az üveg. Ezután esmég a papír melyről a zselatinréteg eltávolítható volt. Majd a zselatin mint film. Ezután a celluloid (nitrocellulóz). Futottak még: csillámlemezek, papírtekercsre rögzített síkfilmek (Vidil film), újabb és újabb papírnegativok (ezúttal már a nemeseljárások szolgálatában) és a diacetát vagy acetilcellulóz mely nem tévesztendő össze a triacetáttal. Később aztán jöttek a poliészter hordozók melyek közös néven futnak bár, de különféle összetételűek. A filmperiódus a lehúzható (stripping) filmmel kezdődött 1851-ben midőn F. Scott Archer guttaperka oldat segítségével vonta le a kollodium emulzió réteget (hasznos ismeret: a kollódium, a celloidin, és  a nitrocellulóz lényegében ugyanaz az anyag, csak más funkcióban és részletmegoldásokkal pl. oldószer, vastagság stb,) Ebből még igen sok megoldás született de gyakorlati jelentőségük kevés volt. Többek között 1888-ban Eastman is kitalált egyet melyet a Kodak kb.3 évig gyártott mielőtt a nitrofilmre tért át. Az előzetes próbálkozások időszaka után melyben főleg a zselatin és a kollódium különféle párosításokban alkalmazva játszották a főszerepet  M. H. Fourtier és L. Dávid 1881-ben és 1883- ban a celluloidot ajánlotta fotográfiai célra (melyet mint anyagot 186l-től ismertek egy A. Parkes nevű úr jóvoltából) Az első celluloid (nitrocellulóz) alapon lévő zselatin kötőanyagú síkfilmet, egy amerikába emigrált angol, Carbutt gyártotta 1888-ban de már 1869-től árultak hordozót hozzá.  A rollfilm, H. Goodwin, 1887-es találmányán alapul és nagy jogi perpatvar közepette a Kodak kezdte gyártani.  Az első biztonsági filmet Cellon néven Dr A. Eichengrün fedezte fel 1908-ban. Ez az a bizonyos diacetátcellulóz mely nem tévesztendő össze a triacetáttal (és amely ma már gyakran, ecetszag árasztása közben bomlik és zsugorodik). Mivel mechanikai tulajdonságai kedvezőtlenek csak olyan területeken terjedt el ahol a tűzvédelmi szempontok fontosabbak voltak a fényképészetieknél. Pl.: 16 mm-es amatőr mozifilmet általában ilyen anyagra készítettek. A fő problémát az okozta, hogy e film nedvességtartalma változásának függvényében méreteit is változtatta. 1936-ban kísérletezték ki Amerikában módosított, cellulóz acetát propionat-butirát, nevű változatát. Ezt az 1930-as -- 1940-es években síkfilmek készítésére is használták. A triacetát (a ma leggyakoribb filmhordozó) bevezetésének időpontjáról pontos dátumot adó publikációt nem leltem, ez az 1940-es évek közepetáján  történt és Amerikában, ahol 1951 után már nem is készült nitrátfilm. A műanyag hordozók 1945- től kerültek bevezetésre olyan területeken ahol még jobb mérettartás szükséges (pl. nyomda, légifényképezés). Mai változatát poliészter névvel illetjük és célszerű tudnunk róla, hogy e név mögött többféle anyag bújik meg (a Kodak kezdte használni az ötvenes évek közepén). A ma gyártott fényképészeti anyagok többsége triacetátcellulózra készül (a filmipari és mikrofilmanyagok is) kis része pedig poliészterre ezek többnyire speciális célokat szolgáló filmek.
A valamilyen okból eredeti hordozójuktól új, korszerű hordozóra áthelyezendő anyagoknál is a poliésztert ajánlják új alapként.

Üveghordozó

Törékeny, hosszabb idő alatt (főleg zárt légtérben) bomlik. A nagyobb zselatinos üvegnegatívok kiszáradó és összehúzódó rétege is törheti, repesztheti. A rajta lévő rétegek könnyen felválhatnak. Függőleges helyzetben tárolandó -- egymásra fektetve a keletkező feszültség, kisebb egyenetlenségek, stb. miatt törhet, repedhet. Természetesen digitalizálni, duplikálni ajánlatos.

Nitrocellulóz

Spontán bomlik, egészségre és a többi fotóra veszélyes gázokat bocsátva ki.. A kezdeti elszíneződés után mechanikai változások is következnek: előbb törékennyé végül ragadóssá, pépessé válik. Bomlását a magas hőmérséklet és páratartalom valamint a keletkező gázok távozásának bármely akadálya (zárt doboz vagy akár a film nagyobb vastagsága is, pl. a síkfilmeké) siettetik. Felismerni, elkülöníteni, illetve digitalizálni, duplikálni ajánlatos. Az elkülönített nitrát anyagokat amennyiben továbbra is megőrizni kívánjuk (ez csak valamiért kitüntetett jelentőségű daraboknál ajánlott, persze ha már a megfelelő minőségű duplikáttal, digitalizált változattal rendelkezünk) külön épületben, jó kiszellőzést biztosítva a keletkező gázoknak, hűtve (nem fagyasztva) célszerű tárolni.

Kodak  adatai szerint  az utolsó év amikor nitráthordozóval gyártották az egyes fajtákat (persze az amerikai Kodakban, az európaiak az egy másik rémtörténet):

Forrás: "Conservation of Photographs" Kodak publications 1985. (89. p)

A  legkésőbb a 35 mm-es mozifilmnél szüntették be a nitráthordozó alkalmazását, ez 1951-ben volt, de a fényképészeti, tekercsben árult leica méretű filmnél már 1938-ban. Tudnunk kell azonban, hogy a hazai gyűjteményekben lévő anyagok, sokféle cég gyártmányaira készültek s némely gyárak jóval tovább is használtak nitrátot. Így a pillanatnyi ismereteink szerint ez a filmfajta Magyarországon az 1960-as évek közepéig tehát, kb. másfél évtizeddel tovább volt használatban. (Az 1963-ban megjelent Fotolexikon azt írja, hogy "ma már Magyarországon nem gyártják" az 1959-es "Hazai negatívanyagok" szerint akkor még igen.) Mivel az ekkor készült anyagok legtöbbjén nincs értékelhető gyártmányjelzés, nem tudjuk mely cégek produktumai. Tény, hogy találtunk nitrocellulózos Kodak jelzésű anyagot (síkfilmet) az 1960-as években exponáltak között: s nem nagyon valószínű,  hogy ezek a Kodak táblázatban  szereplő 1939 előtt készült  anyagok lettek volna, ehhez a rájuk készült képek túl jó minőségűek, így valószínű hogy valamelyik európai Kodak vállalat később is használt nitrocellulóz hordozót (s nemcsak a II. világháború alatt mint irják).

A hazai gyártásról még kevés konkrétumot tudunk (az adatok szempontjából kritikus 1950-től 1965 körülig terjedő időszakban ) de valószínű, hogy ez, és az (azóta megszűnt) NDK, esetleg a(z akkor még) csehszlovák gyárak termékei képezték a hazai felhasználás zömét . Itt először a mozifilmeknél tértek át az acetát hordozókra, a rollfilmeket egy 1959-es adat szerint vegyes hordozókra, a síkfilmeket (főleg a nyomdai célút) nitrátra készítették. Az (azóta megszűnt) NDK-s ORWO elődjeként működő wolfeni Agfa gyár Isopan F filmjéből mindkét hordozósat találtunk.

E filmek  kezdeti (alap) változata után, a már védőréteggel ellátott változat, majd az 1950- es években gyártott típus következett ami a legkevésbé viselkedik nitrátszerűen és lehet, hogy ma még nem mutatja az öregedés jeleit, a filmfólia sem sárga színű (mert festették és még ifjú).

A nitrátfilmeket triklóretilénben úsztatva különböztetjük meg más anyagúaktól. Vigyázat a triklóretilén gőzei is mérgezőek! Módszerünk szerint a film széléből kis darabot levágunk csipeszbe fogjuk és a folyadékba középmagasságig besüllyesztjük és elengedjük a filmdarabot: ha leszáll akkor nitrát, ha fel-akkor acetát vagy poliészter. (Más módszerek is vannak, - triklóretilén-etán keverék, égetéspróba, stb.- ezekről majd még jön ide pár sor.)

Síkfilm esetében mindig a felénk forditott emulzió szerinti jobb felső vagy bal alsó sarokból vágjunk, mert ez egyszersmind a sötétkamrában dolgozó számára a helyes oldalsorrendet is jelzi, ha a többi sarkot vágjuk le, könnyen megkavarhatjuk a pozitívképet készítő fényképészt.

A folyadékos tesztelésre eleinte gyakrabban, később egyre kevesebbszer van szükség egyrészt mert némi gyakorlatot szerezve már enélkül is felismerjük e filmeket  illetve elkészíthetünk egy segédeszközt. Ez a segédeszköz egy lap, amire lerajzoljuk a síkfilmek bevágásainak kontúrjait, a leica és roll filmek széljelzéseit, hogy hasonló darabokról teszt nélkül is tudni lehessen nitrocellulóz hordozósak e. (Majd lesz itt egy link illusztrációképpen) A nyugati szakirodalomban gyakran közölnek adatokat a filmeken elhelyezett nitrát vagy safety feliratról, illetve a különféle széljelzésékről, bevágásokról megkönnyítendő az azonosítást. Keleti gyártmányú filmnél nitrát feliratot nem találtunk (az ellenkezőjét igen) a síkfilm bevágások lényegében egyforma V alakúak információt csak méretük, formájuk, elhelyezésük adhat de a gyártmány meghatározásához ez nem elég, legfeljebb két azonos eredetű film felismeréséhez. Ha azonban bármilyen kis kételyünk van ne sajnáljuk az időt a tesztre. A megtalált nitrátfilm borítékjára a nitrát szót bélyegezzük. Ketten, egy nap kb. ezer-ezerötszáz negatívot különíttetünk el.

Acetátcellulóz

A diacetátcellulóz volt az első változata melynek rossz mechanikai tulajdonságai miatt nem volt túl nagy sikere, helyét az 1940-es évek közepétől a triacetátcellulóz vette át. Ez már elég jóminőségű anyagnak bizonyult ahhoz, hogy a filmipari nyersanyagoknál és a tudományos fényképezésben kiszorítsa nitrocellulózt (bár ott még sokáig használtak üveghordozót). Mind a di- mind a triacetát cellulóz az un. vinegar (ecet) szindrómát produkálja vagyis egy idő után ecetszag és zsugorodás kíséretében bomlik. A magas hőmérséklet és páratartalom gyorsítja a folyamatot

Egy alapos tanulmány a nitrát- és acetáthordozókról: David G. Horvath: THE ACETATE NEGATIVE SURVEY FINAL REPORT. University of Louisville, Ekstrom Library, Photographic Archives, February 1987
http://library.louisville.edu/library/ekstrom/special/AcetateNegativeSurvey.pdf

Poliészter

Az összes tulajdonságai szempontjából a legkedvezőbbnek tűnő anyag, bárha gondok azért ezzel is akadnak de erről még kevés információm van. (Találtak már kémiai stabilitási gondot is. A filmlaborok némelyike pl. azért nem szereti mert annyira nehezen szakad, hogy ha probléma van a hívógépben inkább a gép törik össze...)

Ivoritípia

Ivoritypie
Ivorytype

John E. Mayall 1855-ben szabadalmaztatta egyik változatát. Neve szerint elefántcsontkép de gyakorlatilag elefántcsont utánzatra felvitt kép, az elefántcsontra festett miniatúrákat utánzó technika. Transzfer jellegű módszer (is) amennyiben viaszolt üveglapról kollódium, vagy pigment képet visznek át az elefántcsont utánzat lapra, vagy vékony papírra készült albumin képet ragasztanak rá. Általában kézzel színezett. De fénnyomással sokszorosított képet is készítettek ilyen módon. Az angol nyelvű szakirodalomban ezen kívül a kromotípiát is Ivorytype-nek hívják.
Változata az Eburneum eljárás, J. M. Norwich közölte 1865-ben, ez is transzfer jellegű módszer: viaszolt üveglapról kollódium, vagy pigment képet visznek fel elefántcsontot utánzó hordozóra ami többnyire cink-oxiddal színezett zselatin. Ezt is szokták ivoritípiának nevezni és a két technika kevert formában is előfordul.

Kallitípia

Karbonnyomat

Kohleverfahren
Carbon Print

Eredetileg a pigmentnyomás egyik fajtája, melynél szénport alkalmaztak festékként. Később inkább szinonimaként, és nemcsak a szénporos módszer neveként használták.

Kazoidin papír

Kasoidinpapier
Casoidin paper

Dr Otto Buss 1903-as találmányát, ezt a tejfehérje kötőanyagú, emulziós, kimásolópapírt, 1905-től a Gevaert gyár állította elő, fényes és matt felülettel. Gyakorlati használatának mértekéről, műtárgyvédelmi tudnivalóiról nincs adatunk. Tulajdonságai valószínűen az alboidinéhez hasonlítanak.

Kemogram, Kemigram

Chemogramm, chemigramm
Chemogram, chemigram

Két eljárás csoportot különböztethetünk meg a kemigramot, ahol fotópapírra fotóvegyszerekkel készítenek képet fényképezőgép nélkül, az első ismert hasonlót Johann Schulze 1725-ben készítette. A kemogramnál nagyítógéppel fényképet is exponálnak a fotópapírra és ezután kezelik különböző módon vegyszerekkel ezt a módszert 1974-ben Josef H. Neumann találta ki.

Kéknyomat

Blaudruck
blueprint

ld. cianotípia

Későbbi kópia

Later Print, Modern print

??

A mű keletkezésénél, első nyilvánosságra hozatalánál későbbi időpontban, de a szerző közreműködése, felügyelete mellett készülő kópia. Ld. még: vintázs, reprint

Kiklórozás

?
?

Tévedésen alapuló elnevezés, melyet az egykorú magyar szakirodalom a napfénypapírok kidolgozásának egyik műveletére használt. Ez a papír exponálása utáni, váltott vízfürdőkben való áztatás műveletét jelölte, mely addig tart, míg az újabb vízadagok is zavarosodnak a papírból kiázó ezüstnitráttól. Az elnevezést egy korábbi téves álláspontból kiindulva adták, mikor még nem tudták, hogy nem a kloridot, hanem az ezüstnitrát felesleget távolítja el e művelet.

Kimásolópapír, napfénypapír

Auskopierpapier
Printing-Out Paper

Ezüst-kloridot és ezüst-nitrát (felesleget) tartalmazó pozitívanyag. A kép közvetlenül a fény  hatására jön létre, előhívás nélkül. A  kissé sötétebbre másolt képet általában arany- (esetleg platina) színezővel színezték és fixálták. Másolás után és a kidolgozás végén mosták. A kópiakészítés rendszerint másolókeretben történt, túlnyomórészt kontaktolás formájában. Nagyítást ilyen anyagra - kis fényérzékenysége miatt - csak ritkán készítettek. A másolás során az önmaszkolás révén a tónusok kiegyenlítődtek, ezért a keletkező képen minden árnyalat átmásolódik, viszont az anyag igen lágy, tehát kemény negatívot igényel. (Az önmaszkolás azt jelenti, hogy a negatív világos részein keresztül több fényt kap, az emiatt besötétedő  réteg egyre kevésbé engedi át a fényt, így további feketedését lassítja, míg a kevesebb expozíciót kapott részeken a folyamat változatlan intenzitással folytatódik, mintegy beérik egymást az eltérő denzitású részek). A korabeli negatívok mai (előhivó) fotópapírra nem is másolhatók olyan jó eredménnyel. Főbb típusai, sóspapír, albuminpapír, aristo- celloidinpapír, kazoidinpapír stb. A fejlődés során e papírokat eleinte a fényképész maga készítette. Később, a kötőanyagos papírokat előre felöntött kloridsós réteggel árulták és felhasználás előtt ezüstnitráttal érzékenyítették. Majd megjelentek a kereskedelemben az előre érzékenyített "tartós ezüstözésű" papírok, ezután a fényérzékeny ezüstsót tartalmazó kötőanyaggal felöntött, emulzióspapírok is. Néhány más pozitíveljárás is, így pl. a vassó  eljárások, platinotípia, a nemeseljárások némelyike is hasonló (de nem azonos) módon működik. A talbotípia feltalálásától az 1910-es évekig voltak általános használatban, majd az előhívópapírok vették át a helyüket. A felsorolt típusok kötőanyagaikban különböznek egymástól. E papírfajtákra készült képek időtállósága csekély, ezt az alkalmazott  nemesfém színezőeljárások meghosszabbíthatták illetve az általában barna színben keletkezett kép, tónusát módosíthatták. A kimásolópapír  elnevezés (ahogy lenni szokott) egy márkanévből származik, az Ilford Printing Out Paper nevű gyártmányából. Ezt a nevet erre az eljáráscsoportra csak későn kezdték használni, mivel a fényképezés korai időszakában gyakorlatilag csak kimásolópapírokat használtak így az előhívópapírok feltalálása, bevezetése előtt nem volt mitől megkülönböztetni ezeket a módszereket ezzel a névvel.

Kollódiumos nedves eljárás

Nasse Kollodium Verfahren.
Wet Collodion process.

Le Gray kísérletei után az eljárást Frederic Scott Archer dolgozta ki, és publikálta 1851-ben. Az albuminpapírral, mint másolóanyaggal a következő harminc év uralkodó technikája lett. Az 1880-as években fokozatosan adja át helyét az egyszerűbben kezelhető zselatinos szárazlemeznek.
Tükörüveglapra (plánüveg), melyet előzőleg gondosan zsír- és portalanítottak, kollódiumot (alkohol és éter keverékében oldott kollódiumgyapot) öntöttek fel, melyben előzőleg különféle - főleg jód - sókat oldottak fel. A művelet jellegzetes, nagy gyakorlatot igénylő mozdulattal történt, melynek hatására a folyadék spirálszerű mozgás útján borította be az üveget. Így annak sarkaira nem, vagy csak elvékonyodó rétegben - kevesebb jutott. Erről a jelenségről is felismerhetjük a nedves eljárással készült negatívot. Mikor a réteg kissé megszikkadt, érzékenyítették ezüstnitrát savanyított oldatával. Rögtön (nedvesen) a gépbe helyezték, exponálták, előhívták. A hívás végéig nem volt szabad  megszáradnia, mert elvesztette érzékenységét. Ezért mindig közvetlenül felvétel előtt kellett elkészíteni az anyagot. Előhívásra vasszulfát, vasoxalát vagy pirogallol hatóanyagú - savas hívót használtak. Fixálása káliumcianid, nátrium-vagy ammóniumtioszulfát oldatában történt. Ezután mosták, szárították. Sérülékeny rétegoldalát védendő, azt gyakran lakkal fedték be (pl. sellakk). Gyakran sárgásbarna denzitású, sötét háttér elé helyezve, pozitív képet adhat. A szélek felől induló pikkelyes leválás a kollódiumos anyagok jellegzetes károsodása. Ha ilyen folyamatot észlelünk, duplikáljuk, digitalizáljuk és forduljunk konzervátor-restaurátorhoz. Az anyag rendkívüli feloldóképessége  (a ma használatos legjobb anyagok többszöröse - az Új Fotolexikon szerint 2000 vonal/mm!) melyet csak kontaktolva használtak tehát nem "hígult" és a pozitívanyagként használt albuminpapíron jelentkező rendkívüli tónusskála révén többek szerint képminősége alapján ez volt a fototechnika-történet csúcskorszaka. (Kivéve a megfelelő színérzékenyítést és a mozgás ábrázolásához szükséges nagyobb fényérzékenységet.)  Ehhez képest főleg az egyszerűbb kezelhetőség irányában mutatkozik fejlődés az említettek rovására. A korszak fényképészei a rendkívül súlyos és terjedelmes felszerelés (sátor, labor, üveg, gép...) ellenére bejárták a világot a trópusoktól a havasokig, fagyott ujjaikkal a ciánkáliumos fixírben dolgozva a legkülönbözőbb veszélyektől és nehézségektől sem riadtak vissza. Számtalan vizitkártya és sztereó felvétel is készült ezekre  az  anyagokra. Mivel a készítés bonyodalmai ezt sürgették, megindult a kutatás száraz eljárások után. Először olyan módszert találtak, mely a negatív nedves periódusát tartósítja. Ezek a "félszáraz" lemezek (pl.: Taupenot albuminnal, vagy mások tanninnal bevont kollódiumlemezei) nem kívántak helyszíni készítést, viszont jóval érzéketlenebbek voltak, mint a nedves technikájúak. Ráadásul folyamatosan csökkent az érzékenységük készítésüktől a felhasználásig, így elég megbízhatatlanok voltak. Nem is terjedtek el túlságosan. 1855-től kb. 1870-ig voltak használatban. 1864-ben Bolton ezüstbromid érzékenyítésű, emulziós kollódiumos száraz  lemezt készített, melyet kb. 1880-ig használtak. Ezt már színérzékenyíteni is lehetett. A nedves és száraz változat a nyomdaipari reprodukciós fényképezésben egész az 1970-es évekig használatban volt (utóbbi színérzékenyítve is).
Hazai felhasználói közül Veress Ferenc, Divald Károly és Klösz György nevét említhetnénk, bár igazságtalan csak az ő nevüket feltüntetni, hiszen egy egész korszak valamennyi fényképésze használta ezt a technikát. 
Felismerésük (nedves, tartósított, száraz)
Receptje.

Kollódiumos direktpozitív

Kollodium Direktpositiverf
Collodion Camera Positive.


Ambrotípia, ferrotípia, pannotípia.  A kollódiumos nedves eljárással készült képek denzitása a kidolgozástól függően ránézetben nem fekete hanem szürkés színű,  így ha sötét háttér előtt nézzük átfordulni látszik, vagyis a negatív kép pozitívnek tűnik. Ezt az effektust használták ki direkt pozitívek, gyorsfényképek készítésére. (Idővel illusztrációt is felrakok, hogy érthetőbb lehessen.)   Az albuminos amphitípia is hasonlóan működött.       

Konzerválás

Konservierung
Conservation

A műtárgyak károsodásainak megelőzésével foglalkozó szakterület. A fotókonzerválás a kezelés, tárolás, csomagolás, a kiállítás, stb. megfelelő technikájának kialakításával igyekszik elérni célját. Ide tartozó tevékenység a duplikálás, digitalizálás, a technikák felismerése, a tárolási, kiállítási körülmények (fény, hőmérséklet, relatív páratartalom, egyéb károsító faktorok) kontrollja. A műtárgyvédelem másik fő szakterülete a restaurálás.

Szerencsés esetben a gyűjteményi műtárgyak teljes mennyiségére kiterjed ez a megelőző tevékenység. Más kérdés, hogy sokfelé (pl. mifelénk) ez nem annyira van így. Ennek fő oka a beidegződéseken kívül (szintén) lélektani. A konzerválás maximális eredménye az lehet, hogy a tárgy hosszú időn keresztül is teljesen változatlan marad, ezt a gyakorlatban szinte lehetetlen elérni, így valószínűleg a tárgyak károsodnak valamennyire optimális feltételek között is, de kevésbé mint ezt különben tették volna. Ez nem túl látványos eredmény és teljesen alkalmatlan arra, hogy valaki befolyásos laikusoknak domborítson vele (főnökök, politikusok, pénzemberek, széles közönség, stb.) és ennek aztán kézzelfogható egzisztenciális velejárói is vannak. A restaurálás esetében a már bekövetkezett károsodás jeleinek eltüntetésére kerül sor (vagy kísérlet), így az "ilyen volt, ilyen lett" című eset folytán sokkal látványosabb, sikerélménydúsabb produkcióval jár együtt és sokkal több társadalmi visszaigazolásra számíthatnak általa. Ebből következően az arányosnál lényegesen több forrás, aktivitás koncentrálódik a restaurálásnál és kevesebb a konzerválásnál. Az igen erős társadalmi nyomás a látványos restaurálási eredmények irányába számtalan, a műtárgy későbbi állagromlásához, megsemmisüléséhez vagy eredeti jellegének elvesztéséhez (jobb mint az eredeti című eset) vezető metódust kényszerített ki. Jó példa erre a dagerrotípiák tisztítására használt ciánkáliumos eljárás mely több mint száz éven keresztül szedte áldozatait a világ dagerrotipállományában. Bővebben erről a Petőfi dagerrotipről szóló írásban. (Természetesen a fentiek nem a restaurálás, mint szakszerű tevékenység ellen szóltak, hanem a kicsavarodott érdekrendszer által mozgatott, hülye gyakorlatról...)

Kontaktmásolat

Kontaktabzug
Contact Print

Készítésekor a fényérzékeny anyag és a másolandó anyag közvetlenül érintkezik. Értelemszerűen a keletkező másolat, a másolandóval azonos méretű lesz. (Leggyakrabban negatívot másolnak pozitívanyagra, de nem mindig.) A fényképészet korai időszakában, mikor kimásolópapírokat használtak gyakorlatilag csak ilyen módszerrel készültek pozitívképek a negatívokról. (Néhány kivétel volt, a korai nagyítási technikák révén). A nemeseljárások nagy részénél is ezzel a módszerrel készül a kép. A műtermi portréfényképezés sokáig favorizálta a módszert egyrészt, mert ez adja a legjobb képminőséget (nem hígul az információ, és nem játszanak közre optikai elemek --pl. lencse -- mint a nagyításnál), másrészt a kézzel végzett retus nyomai kevésbé feltünőek mintha nagyítanák a képet. Az üvegnegatívok esetén alkalmaztak, a negatív hátoldalán, viszonylag durva retust is, ami csak a kontaktmásolatokon (eléletlenedve) működött jól.

A művelet általában másolókeretben vagy kontaktológépben (kontaktbox) történik, melyek a a két anyagot egymáshoz szorítva tartják megvilágítás közben.

Ettől eltérő kópiakészítési módszer csak a zselatin-ezüstbromid alapú előhívópapírok megjelenésével terjedhetett el széleskörben. Ilyenkor a nagyítógép által kivetített kép révén (pl. a negatívtól) tetszőleges mértékben eltérő méretű kópiát: nagyítást készíthetnek.

Kötőanyag

Bindemittel
Binder

Az az anyag ami a fényérzékeny vegyületet vagy a képhordozó anyagot a hordozóhoz rögzít. E nélkül is készültek fotópapírok (sóspapír, cianotípia stb.) Főbb típusai: albumin, zselatin, kollódium  de például enyv, gyanta, kazein, stb. anyagok is használatosak voltak. A fényérzékeny anyaggal általában szuszpenziót alkot (amit hagyományosan emulziónak hívnak...).

Krisztoleum

Christoleum
Chrystoleum

ld: Kromotípia

Krizotípia

Kromátkolloidos eljárások

Chromat(kolloid)verfahren
Bichromate Processes

Olyan fényérzékeny rétegen alapuló technikák, melyeknél egy kolloid anyagot (zselatin, gumiarábikum, halenyv, albumin, stb.)  bikromátos odattal (kálium-, nátrium vagy ammónium-) érzékenyítenek. A fény hatására a kolloid anyag cserződik, ebben az esetben ez az anyag vízoldhatóságának vagy/és nedvszívóképességének csökkenésével, elvesztésével  jár, ezt a legkülönfélébb módon használták kép készítésére. (ld. még: nemeseljárások, fotókerámia, fotomechanikai sokszorosító eljárások). Kis érzékenységük miatt általában csak kontaktmásolásra alkalmasak.

Kromotípia, Krisztoleum

Kromotipie,  Christoleum
Chromo Photograph, Chrystoleum, Ivorytype

Nem felvételi vagy másolási technika , hanem egy sajátos festési eljárás. Többféle változata van. Az első, általunk ismert chromotipiák az 1860-as években keletkeztek. Általában üveglapok közé helyezett, színezett, érdekes pszeudo-térhatású kép. Leggyakrabban portré. Általában keretben van. Nagyon munkaigényes, ezért főleg a gazdagabb megrendelők számára készült.

Sópapírra  készítettek két azonos kópiát az egyik alul- a másik túlmásolt volt. Az alulmásolt kópiát valamire felkasirozták és erős színezékkel nagyjából megfestették a kontúrokat, szemet, szájat, hajat, a ruhát, egyszerűbb esetben ez nem fotó csak egy akvarell volt. Ehhez akvarell vagy olajfestéket használtak A sötétebb kópiát viasszal, terpentinolajjal, ricinussal áttetszővé tették, és lazúrfestékkel kifestették. A fehér, ezüst, arany színeket fedőfestékkel  festették. Gyakran használtak ólomfehér festéket, ami mára megfeketedve rémképpé alakítja a látványt. Ezt a képet viasszal és/vagy különféle átlátszó anyagok elegyével, képes felével üveglapra ragasztották. A durván festett kép elé ragasztották az áttetsző és üveglaphoz ragasztott képet, távtartókkal pár mm távolságot hagyva közöttük, úgy, hogy a két kép kontúrjai pontosan fedjék egymást. Ezután keretezték, paszpartuzták.

Nem túl sok mester készített ilyet. Azok festettek chromo-képeket, akik az akvarell festésben is jártasak voltak vagy volt erre alkalmas emberük.

Egyrétegű, domború üvegre tapasztott, elő- és hátoldalán színezett változata a krisztoleum. Ehhez gyakran albuminpapírt használtak és az áttetszővé tétel során a papírhordozót kaparással eltávolították, vékonyították. A hátoldal festése a kromotípia hátsó képéhez hasonló stílusú technikájú volt. Képes felével az üveghez (többnyire) zselatinnal ragasztották.

E technikákból sokféle egyedi változat készült koronként és műhelyenként. Az elnevezések körül is van némi komplikáció: ezek a módszerek sok más néven is ismertek.

A leggyakoribb károsodása a kép leválása az üvegről  (a hő- és nedvességtartalom ingadozása vagy a rosszminőségű ragasztás következtében). Az üveg törése gyakran a helytelen tárolás, vagy a hozzátapasztott réteg összehúzódásának következménye.

Ismerünk szignált példányt Strelisky L.-tól, Mayer Györgytől, Koller Károlytól, Alt Rezsőtől, Landau Alajostól, Letzter Lázártól, Letzter és társától, Koller tanár utódaitól, Forche és Gálfi, Veress Ferenctől, Ketskeméthy Mihálytól, Buda Elektől, Kalmár és Liederhoffertől, Kozics Edétől, Divald Károlytól. A képek nagy része azonban szignálatlan. Nincs sok épen maradt példány belőle. Érdekes történeti adat Veress Ferenc, Vastagh György és Koller Károly sajtóvitája 1871-ből amelynek egy hozzászólásában Veress leírja a készítés módszerét és előrevetíti a konzerválásával kapcsolatos problémákat is, amelyeket aztán az idő igazolt.
Felismerése.

Le Gray-féle viasz(os papír)negatív

Le Gray Wachspapier Verfahren.
Le Gray waxed paper process

.
Gustav Le Gray 1851-ben módosította a talbotípia technikáját. A változtatás lényege az volt, hogy a papírt még az érzékenyítés  előtt meleg  fémlapon fehér viasszal átitatta. lgy a már ismert képminőségjavító hatáson kívül, melyet az eredeti módszernél is alkalmaztak, azt is elérte, hogy érzékenyítésnél a vegyszerek nem szívódnak a papírba, hanem annak felületén maradnak, Ezzel az élesség és a tónusok javultak, és a drága ezüstvegyületből is kevesebb kellett. A módszer és különféle változatai az 1850-es évek második feléig voltak használatosak. l l
Receptje.

Lumen print  vagy Napfénymásolat

Valamely fényérzékeny anyagra (alapesetben nagyítópapírra, de lehet bármely napfény hatására változó, fakuló, sötétedő, elszíneződő anyag is) napfénnyel megvilágítva készítenek képet, fotogramot vagy/és negatívról pozitívet.Az anyagon a fény hatására alakul ki a kép, ha ezüstkép rögzítőfürdő hatására kihalványodik ezért gyakran nem használnak ilyet, így ebben az esetben illetve más típusú anyagok esetében is a későbbiekben a kép fény hatására tovább változik. Hasonló módszer az antotípia.

Másolókeret

Kopierrahmen
Contact Printing Frame

Elsősorban a kimásoló- vagy napfénypapírok exponálásakor használt eszköz. Kontaktmásolatok készítésére alkalmas. Képkerethez hasonlít. Nyitott részére a negatívot helyezték, erre (érzékenyített oldalával) a papír került, majd a hátlap felhelyezésével a szorító rugók segítségével egymáshoz nyomták azokat. A hátlap két, külön is felnyitható részből állt. Így lehetőség nyílt másolás közbeni ellenőrzésre. E célból felnyitották az egyik felét (mialatt a másik továbbra is egymáshoz szorította az alatta lévő részeket, így ezek egymáshoz képest el nem mozdulhattak) és az így szabaddá vált papírt a negatívról felhajtva megállapíthatták, hogy elég fedett-e. (Erre árnyékos helyen került sor.) Különböző fajtái ismeretesek, széles mérettartományban készültek.
Képek: Flickr

Mattalbumin papír

Albumat Papier
Matt albumen

Kimásolópapír  Kétféle fő módszerrel készült: Az albuminpapírt  már a feltalálója által javasolt módszerrel az u.n. hígított albuminnal (az albumint sós vízzel hígították) is mattabb  felületűvé alakíthatták. A Hübl féle leírásban (Photographische Rundschau, 1895 Február) szereplő "házi készítésű", tojásalbumin és arrow-root (keményítő) keverék kötőanyagu, citromsavas  ezüstnitrátoldattal érzékenyített (a citromsav tartósít, így néhány hétig felhasználható lehetett), ehhez hasonló gyártmány később kereskedelmi  forgalomban is volt (1898- E. Just Bécs). A gyári változat, a Trapp és Münch által  (is) 1902-től  1929-ig  készített verzió: különféle hordozópapírokon és félmatt (1916) ill. texturált felülettel is készült. Az 1900-as évektől  az 1920-as évekig tartott használatuknak fő időszaka. Ránkmaradt darabjai közül elég sok erősen kifakult. A kor portréfényképészei kedvelték.  Felismerése (popup táblázat).

Napfénynagyító

Solarvergrößerer
Sun Enlarger

A kevéssé érzékeny napfénypapírra is lehetett vele nagyítást készíteni. Először 1843-ban Talbot használhatott ilyet. A negatívot napfény segítségével világították át. Egyszerűbb típusai rögzített objektívvel, egyféle méretű negatívról, egy adott méretű nagyítás készítésére alkalmas, hordozható eszközök voltak. Egyik végére a negatív, a másikra (egy a másolókeret hátlapjára emlékeztető leszorító alá) a pozitívanyag került. Így exponálás a közben kép ellenőrizhető volt. Később kis módosítással előhívópapírhoz is készítették. Akadtak a műtermek falába fixen beépített fajtái is. Sőt a nap felé forgatható, nagyméretű, szabadtéri "építmények" is.

Napfénypapír

ld. Kimásolópapír

Nemeseljárások

Edelverfahren
Permanent (Noble) Processes

Különféle pozitíveljárások, melyeket - részben utólag - foglaltak e közös név alá abból az alkalomból, hogy a fotóművészet ún. festőies stíluskorszakában ezeket a módszereket nemesebbeknek tartották az általában alkalmazottaknál, pl. pigment-, gumi-, olaj-, carbro-, brómolajnyomás (átnyomás), platinotípia, stb. Ide soroltak néhány fotomechanikai sokszorosítóeljárást is. (Az angol nyelvű verzió azért ilyen furcsa, mert eredetileg angol nyelvű országokban nem használták ezt a fogalmat -- most már kezdik ismerni).

Olaj(át)nyomás

Öl(aus)druck
Oil (transfer)

L. A. Poitevin (1819-1882) 1855-ben, E. Mariot (1825-1891) már 1866-ban leírta a a nyomást, gyakorlati használatának kezdete azonban G. E. H. Rawlins (1876-?) 1904 októberi közlése utánra tehető,  W. de W. Abney (1843-1920) 1873-ban az átnyomást adja közre és M. R. Demachy (1859-1936) 1911-es változata révén kezdték szélesebb körben használni. Kromátkolloidos nemeseljárás. Zselatinnal bevont papírt bikromát (kálium-, nátrium-, ammónium-) oldattal érzékenyítenek. Kontaktmásolással, negatívon keresztül exponálják. Kidolgozása hideg vízben történik melynek során a fényt nem kapott, s így cserzetlenül maradt rétegrészek megduzzadnak, míg a fénycserzettek nem. Ezután zsíros festékkel ecsetelik, mely csak a cserzett helyeken tapad meg, a víztartalmú részek nem veszik fel. Erre a célra őzpata formájú ecsettel történő "tupfolás" (az ecset elejének ismételt odanyomkodása) volt a szokásos metódus,  ilyenkor a kép szerkezete a pointillista festményekre emlékeztető kis pontokból áll. Gumihengerrel is festékezhették ilyenkor a jellegzetes struktúra nem volt a képen, normál fotónak látszhatott A festék felhordása során a kép egyes részeit sötétíteni, világosítani, elmosni, eltüntetni, stb. lehetett. Ha a  festékréteget az anyagon szárítják meg beszélünk nyomásról, ha présben másik papírra nyomják át - átnyomásról. Így - nyomódúcként használva több nyomat készítésére volt alkalmas (amíg a zselatin bírta). Többszínű és színes képek is készülhettek olajátnyomással (megfelelő színkivonatnegatívokról). A XIX.-XX.századforduló táján kezdett terjedni használata. A nyomást az átnyomástól a zselatinréteg jelenléte (nyomásnál) segítségével különböztethetjük meg (bár az átnyomópapír is lehet zselatinnal enyvezett). Módosított változata a brómolajnyomás.
Felismerése (popup táblázat)

Ötvösjel   

Goldschmiedemerkzeichen
Hallmark

ld.még:   Dagerrotip, dagerrotip ötvösjelek, Petőfi dagerrotip.

Ötvösjelek, régi ötvösmunkákon vésett acélponcolókkal bevert bélyegek, amelyek rendesen párosával fordulnak elő. Az egyik az ötvöscéh hitelesítő bélyege, amely többnyire az illető város címeréből vett alakot ábrázol s a nemesfémtartalomról kezeskedik. A másik a mester jele (kezdőbetűk v. ábrásjel), amely s munka jóságáért szavatol. A XVI. sz.-tól a XIX. sz. utolsó  harmadáig ezek a jelek általánosak, s a céhek megszüntetésekor helyükbe a fémjelzés lép. V. ö. Marc Rosenberg, Der Goldschmiedemerkzeichen  (Frankfurt a. M.1911). A magyar Ö. gyűjtésével és kiadásával Kőszeghy Elemér foglalkozik (Múzeumi és Könyvtári Értesítő 1914)
Forrás: Révai lexikon XV. kötet 68. oldal.

Ozobrom és Carbro nyomás

Ozobrom-, Carbrodruck
Ozobrome/Carbro process

A. Manly 1905-ben adta közre ozobrom eljárását melyet H. F. Farmer tökéletesített és 1919-ben carbro nyomat néven hozta nyilvánosságra. Brómezüst kópiával működő, kontaktcserzéses nemeseljárás. Brómezüst-zselatin papírra másolatot vagy nagyítást készítettek ezt előhívópapírként dolgozták ki. Az alkalmazott fotópapírt külön e célra gyártották. A kész képet szárítják majd újra vízbe áztatják. Egy (e célra készült) pigmentpapírt kétoldatos, kontaktcserző-halványító első oldatába áztattak. Ez az oldat általában krómsavat és kálium-bikromátot  tartalmazott, a második pedig vörösvérlugsót és káliumbromidot. E második oldatba tették aztán a a pigmentpapírt és az ezüstbromid kópiát is, olymódon, hogy rétegoldalukkal összetapadjanak. Amint összeértek megindult a kontaktcserzés. Ennek során a cserzőhalványító kihalványítja az ezüstképet és a vele érintkező pigmentrészeket megcserzi, ahol több ezüst van nagyobb mértékű a cserződés, vagyis a pigmentrelief is ott marad (a kidolgozás után) vastagabb, sötétebb. Ezután a pigmentpapírt a pigmentnyomásnál szokott módon kidolgozzák. Egyik verziója szerint a pigmentet a brómezüstpapíron (mint átviteli papíron) hagyták (az alatta lévő ezüstképet az elérendő hatásnak megfelelően kifixálhatták vagy újrahívták), a másik módszer szerint pedig (újabb) átviteli papírra vitték át. Ezután cserzés, mosás szárítás következett. Több színkivonati pigmentkép egymásra húzásával működött az 1920-as -, 30-as évek kedvelt színes papírképeljárása a color carbro melyet a magyar származású Muray Miklós is használt.
A módszer egyszerűsítette a pigmentnyomat készítését, sőt azt is lehetővé tette, hogy az nagyítás útján készüljön, hátránya volt viszont, hogy nem tudta pigmentnyomat lehetséges tónusskáláját produkálni mivel a tónusok rendjét a cserző-eredetiként használt -- e szempontból tökéletlenebb -- ezüstbromid előhivópapír határozta meg. Az 1910-es  évek  közepétől a 30-as évek végéig volt használatának fő időszaka. Felismerése (popup táblázat)

Ozotípia

Ozotypie
Ozotype

Az eljárást Thomas Manly 1899-ben közölte. Kontaktcserzéses nemeseljárás. Kálium-bikromát, timsó, bórsav és kolloid anyag (gumiarábikum, halenyv) oldatával papírt vonnak be. Kontaktmásolatot exponálnak rá, majd mossák. Ezután e célra készült pigmentnyomó papír társaságában cserzőoldatba áztatják. Miután átnedvesedtek, rétegoldalukkal egymáshoz tapasztják a két papírt, préselés útján. Ebben a helyzetben a fényérte helyeken az oldat hatására cserződő ozotip papír, ugyanazokon a helyeken cserződést okoz a vele összepréselt pigmentpapíron is, s igy azon kialakul a másikra exponált kép. A pigmentpapírt ezután a pigmentnyomásnál ismert módon kidolgozzák. Más kromátkolloidos papírral is (pl. guminyomó) működött az eljárás. Feltalálásának célja az volt hogy a kromátkolloidos módszerek bonyolult és kényes érzékenyítési és szárítási eljárását kiküszöbölje. A XX. század elején használták. Továbbfejlesztett változata az ozobrom és a carbro eljárás.

Pannotípia

Pannotypie
Pannotype

Kollódiumos direktpozitív. A pannotípia fekete viaszosvászon hordozóra készült (erről kapta a nevét is). Üveglemezről, savas vízben, átúsztatva vitték át az előhívott réteget. A vászon átnyomódó szerkezetéről ismerhető fel. Kb. 1853-tól volt forgalomban (Wülff & Co.). Ez volt a legolcsóbb (és a legvacakabb kivitelű),  gyakran vándorfényképészek által készített változata a kollódiumkorszak gyorsfényképészeti módszereinek. Valószínűleg nem volt túl elterjedt Magyarországon. Felismerése (popup táblázat).

Pellet módszer

Photogliptia

Fotoglyptografie
Photogliptia

ld. Woodbury nyomat

Pigmentnyomat

Pigmentdruck
Carbon Print/Transfer

 Kromátkolloidos nemeseljárás. . Alphonse Louis Poitevin (1812-1882) 1855-ben adta közre módszerét, mely szerint festékes zselatinnal bevont papírt (pigmentpapír) bikromátos oldatokkal (kálium-, nátrium-, ammónium-) fényérzékenyítenek. Szárítják, majd negatívot kontaktolnak rá. A fényérte helyeken a zselatin cserződik és vízoldhatatlanná válik. Ezután cserzett zselatinnal bevont (ún. átviteli) papírra ragasztják oly módon, hogy mindkét papírt megnedvesítve, réteges oldalukkal összepréselik és megszárítják azokat. Meleg vízben hívják elő. Csak a cserzetlenül maradt részek oldódnak ki (festékkel együtt). Mivel a réteg papír felőli oldaláig (a benne lévő festék miatt) nem jut a cserződéshez elegendő fény, vízbe jutva leázik a zselatin fólia a  hordozópapírjáról.  A vízben így az eredeti papír lehúzhatóvá válik, és a képet már az új, átviteli papírra ragadva hívhatjuk elő. Az így készített kép oldalfordított lesz. Ez ellen két dolgot tehetünk: vagy eleve fordítva másoljuk a negatívot (ez csak filmhordozó esetén lehetséges), vagy a végleges hordozóra vitel előtt  a pigmentzselatin réteget egy köztes papírra visszük át (kétszeres átviteli papír). A keletkező zselatin-festékkép tulajdonképpen reliefnek tekinthető, mivel a különböző fedettségű részei egyszersmind különböző vastagságúak is. A legtartósabb képet adó anyagok közé tartozik. Ez a rétegbe kerülő festékanyag minőségétől függ. Élessége, tónusterjedelme nagy. Ugyanezen az elven  színkivonat negatívok segítségével valódi színes képet is készíthettek. Üveglapon akár diát is.  Ez. a változat szubtraktív elven működő színes pozitíveljárás. Három (rendszerint sárga, bíbor és kékeszöld) alapszínnek megfelelő színkivonati negatívról az ezeknek megfelelő színű pigmentpapírra másolva és a keletkező rétegeket egymásra tapasztva színes képet ad. Magyarországon a századforduló környékén kezdődik általános használata melyet a guminyomás divatja előz meg. Változata a F. Kühn által 1915-ben közreadott, halenyv rétegű enyvnyomás. Ennek különlegessége, hogy a képet az áttetszővé tett papírhordozó felőli oldalhoz illesztett negatívról másolták. Ezt néhány más "közvetlen" (eredeti hordozóján maradó) eljárásnál is alkalmazták. Célja, hogy a festékes kromátkolloid réteg a hordozó felőli részén cserződjön, hogy a melegvízes kidolgozásnál kimosódó, cserzetlen részei miatt ne váljon le eredeti hordozójáról. Néhány gyári előállítású típusát  is "előhívhatták" átvitel nélkül  (pl.: Fresson, 1900 körül; Höchheimer, 1910 - guminyomattal kombinálva, stb.). A pigmentnyomat többnyire (szárításától függően) félfényes felületet ad, mely az erősen fedett részeken fényesebb (ez különösen lapos szög alatt ellenfényben nézve feltűnő). Felismerésénél komplikációt jelenthet, hogy többféle eljárásnak is  hasonló (lehet) a végterméke.  Ilyenek a Woodbury nyomat, az Ozotip, Ozobrom és Carbro eljárások. Az enyvnyomat matt felületű, ennek ellenére igen mély sötéteket képes adni. Felismerése (popup táblázat)

Platinotípia és palládiumkép

Platindruck/Palladiotypie
Platinotype/Palladiotype

Platinnyomat

William Willis (1843-1923) 1873-as találmányán alapuló eljárás. A fényérzékeny anyaga vassó, mely hívódása során platinaképet hoz létre. Három fő típusa van:  1. A rétegben szerves vassót és kevés platinát tartalmazó, melyet általában kálium-oxalát és kálium-kloroplatinát oldatával dolgoznak ki.  2. Vassót, platinát és kötőanyagot tartalmazó, melyet kálium-oxalát oldatával dolgoztak ki. (Kétféleképpen lehetett: hidegen és melegen).  3. Mindhárom vegyszert a rétegben hordozó, melyet vízben lehetett előhívni. (Pl.: Pizzighelli-féle papír) Barnástól a kékesszürkéig terjedő tónusú képet ad a választott módszertől függően. Nagyon tartós és tónusgazdag kópiák előállítására alkalmas. Mivel érzékenysége kicsi, a kópiát másolókeretben negatívról kontaktolva lehetett elkészíteni. A másolás napfénypapírhoz hasonlóan ellenőrizhető. Az első világháború után, magas költségei miatt használata visszaszorult. Helyét - részben - a hozzáférhetőbb palládium segítségével készített palládiumképek vették át. Modern változata a Ziatype process. Különféle módszerekkel elsősorban színezett matt celloidin és argentotípia (lásd cianotípia) segítségével hamisították. Felismerése (popup táblázat)

Porcelánfotó

Porzellanfotos
Porcelain Photograph
ld. fotókerámia

Porcelán papírkép

?
?

Országh Antal (1821-1878) fotográfus az 1855 és1857 között Párizsban kifejlesztett eljárása (emigránsként élt itt és volt műterme is Antoine d' Orszagh néven). Kollódiumos nedves eljárással készült negatívról készített pozitívképet olymódon, hogy átvilágítva lefényképezte ugyanolyan anyagra. Az így készült kollódiumos pozitívkép rétegét az üveghordozójáról levonva úgynevezett porcelánpapírra helyezte át. Ez egy mindkét oldalán bárium-szulfátos zselatinréteggel bevont papír volt, ezt a réteget mindmáig használják az analóg pozitívanyagoknál barit réteg néven, könnyen lehet, hogy Országh volt a barit réteg alkalmazásának feltalálója. A kollódiumréteg felületére védőréteget is helyezett, illetve képeinél aranyszínezéses tartósítást is alkalmazott. Képei rendkívűl tartósak és a korabeli pozitívtechnikák többségétől eltérően nem barna, hanem fekete denzitásúak és fényes felületűek. 1863-ban rövid ideig Pesten is volt műterme, itteni beszállítója ólomfehér pigmentet is adott a hordozópapír baritrétegéhez, ami idővel elszíneződik, ezért az itteni képek  fehér részein, sőt a képen kivüli papírfelületeken is feketés elszíneződés jelentkezhet. Az így készült anyag előhívópapír ellentétben a korban használt kimásolópapírokkal.
 Egy részvénytársaságot is létrehozott a módszer elterjedtebb alkalmazására melynek égisze alatt azt néhány más műteremben is használhatták.
Valószínűleg Albert Moitessier francia kutató Országh-gal egyidőben feljesztett ki egy nagyon hasonló eljárást, de míg Országh portréfényképészeti célra alkalmazta módszerét, addig Moitessier metódusát mikrofotográfiai célra fejlesztette ki. Országh 1865-ben 15 évre szabadalmaztatta Párizsban továbbfejlesztett módszerét melynek lényege az volt, hogy különféle más hordozókra is át tudta helyezni a kollódiumos képréteget.

Protalbin papír

Protalbin Papier
Protalbin Paper

ld. alboidinpapír

Proof Paper

Proof Paper
Proof Paper
ld. Kimásolópapír

Proveniencia

Provenance

??

A kép történetére, származási helyére, forrására vonatkozó adatok.

RC Papír

PE/RC Papier
PE/RC paper


Lényegében modern zselatin-ezüstbromid alapú fotópapír, idekerülésének oka, hogy lassan történeti anyaggá válik az analóg technika egyéb anyagaival egyetemben és, hogy a korai előhívópapírokhoz hasonló hibái vannak. Hordozó papírjának mindkét felülete műanyag borítású (innen a neve PoliEszter ill. Resin Coated). Emulziós rétege kevéssé cserzett zselatinból, kemény zselatin védőréteg nélkül készült (mint a korai előhívópapírok) és így a képezüstöt kevéssé védi az ezüstkiválást/degradációt kiváltó körülményektől. Ráadásul a hordozópapírját borító műanyag réteg is károsító vegyi hatást gyakorol a képezüstre a korábbi technológiával gyártott változatainál. Így az 1970-es 1980-as időszak képeinek egy részén már előrehaladott sárgulás látható (rendes kidolgozás esetén is, kivéve persze ha az valamely tartósító színezést is magában foglalt pl.: arany, poliszulfid, stb.) Rossz nyelvek szerint a kisebb gyártók később is ezzel a technológiával gyártották.

Replika

Replica
Replica

Valamely mütárgyról annak szerzője által készített hasonmás.
ld: Facsimile

Reprint

Reprint
Reprint

Valamely szerző eredeti negatívjáról készített pozitívkép, általában akkor minősítik reprintnek és nem vintázsnak (vintage) ha az első nyilvánosságra hozatalnál (jóval) később készül illetve ha nem a szerző fennhatóság alatt készül, gyakran poszthumusz. Az egykorú fénykép jellemzőitől eltérő méretű, technikájú is lehet és általában a példányszáma is jelentősen meghaladhatja a szokásos nagyságrendet. Az angol terminológiában vannak hasonló tartalmú bár eltérő szemléletű kategóriák is mint például a Posthumous vagy estate prints. Ld. még: Későbbi kópia

Restaurálás

Restaurierung
Restoration

A műtárgyvédelem egyik fő szakterülete. A már bekövetkezett károsodások kompenzálásával foglalkozik. A másik fő tevékenységi forma ezügyben a konzerválás.

Rezinotípia

Resinotype
Resinotipie

Rodolfo Namias, 1922 körül. Az antrakotípiához hasonló beporzásos eljárás, nevéhez híven színezett gyantaporral (kolofonium) alakítják ki a képet a bikromátos zselatinnal bevont és diapozitíven át exponált papíron.

Sópapír, sóspapír

Salzpapier
Saltpaper

A sóspapírt már 1835-ben használta Talbot. Jó minőségű levélpapírt híg sóoldatba áztatott, megszárította, majd ezüst-nitrát oldatával kezelte egyik oldalán (ecsettel vagy úsztatással). Így kötőanyag nélküli napfénypapírt kapott. Később sokféle enyvezőanyaggal (zselatin, keményítő) kezelve a papírt javítottak a kép minőségén. (Hogy a kép ne a papírban, hanem a papíron legyen.). Az albuminpapír megjelenéséig széles körben használták. Könnyű festhetősége, matt felülete miatt még jóval később is. Más hordozóval pl. textillel is előfordul. A károsító hatásokkal (fény, agresszív gázok és egyéb kémiai/fizikai hatások, stb.) szemben a legkevésbé ellenálló fotóanyagok közé tartozik. Változata az Arrow-root papír ahol különféle növények gyökeréből/rizómájából (ami a papír névadója is:  nyílgyökér) származó keményítőt használtak enyvezőanyagként , de másféle keményítővel készült papírokat is neveztek így. Létezik zselatinos sópapír is, ahol a zselatin csak enyvezőanyag és a képezüst annak felületén helyezkedik el, ellentétben az "emulziós" aristopapírral ahol kötőanyagként (is) funkcionál és ez félrevezető lehet a felismerésénél.
Felismerése (popup táblázat)
Receptje.

Stannotípia

Stannotypie
Stannotype

ld. Woodbury nyomat

Szatinálás

Satinage
Glazing

A papíriparban a papír felületének simítását végezték az ilyen nevű művelettel (másféle technikákat is neveznek így, más szakterületeken). A fotográfiában a pozitívkép felületének változtatására használt módszer neve. A kész képet két henger között (cilinderprés), vezetik át. Az albuminpapír korában a felület fényesebbé tételére, melegített hengerekkel, a még nedves, de már kartonra kasírozott anyagon alkalmazták. Későbbi változatánál a  zselatinos előhívópapírok emulziós (képes) feléhez valamely egyenetlen felületű anyagot (csiszolópapír, fémháló, stb.) illesztettek. A préselés során az adott anyag felülete belenyomódott a képbe és így annak a felülete megváltozott. Célja egy (az adott korszak divatja szerinti) dekoratívabb felület kialakítása vagy/és a pozitívretus nyomok eltüntetése illetve a jóminőségű reprodukció készítésének megakadályozása volt (kereskedelmi okból). Olyan eljárásoknál, melyeket jellegzetes felületükről lehet felismerni megtévesztő lehet.

Szénnyomat

Kohleverfahren
Carbon Print


Eredetileg a pigmentnyomás egyik fajtája, melynél szénport alkalmaztak festékként. Később inkább szinonimaként, és nemcsak a szénporos módszer neveként használták.

Színbontórácsos eljárások

Farbenraster Verfahren
Color pattern/screen process

Korai színeseljárás. Direktpozitív. Az első forgalomba került színes fordítós anyag az Autochrome is ilyen elven működött. A mindig transzparens hordozón lévő (üveg, film), ezüstbromidalapú, fekete-fehér anyagot valamely áttetsző színbontórácson keresztül világítanak meg mely egyenlő arányban tartalmazza a három (additív) alapszínt. Az egyes rácspontok mögött a fényérzékeny réteg oly mértékben exponálódik be mint amilyen mértékű a rácspont színével azonos színű fény intenzitása a rávetítődő fénypontban. Fordítós (közvetlenül pozitívképet eredményező) előhívást követően tehát az ezüstkép fényáteresztése is ennek megfelelően alakul így, átnézetben, bizonyos távolságból az eredeti színekben láthatják a képet. Alfajai voltak a szabályos és szabálytalan szerkezetű rácsot alkalmazó módszerek. Sok cég készített ilyen anyagot, felismerni legegyszerűbben az  egyes gyártmányokat a rájuk jellemző jellegzetes rácsszerkezetről lehet. Néhány gyártó/gyártmány: Szabályos rács: Joly, Warner-Powrie, Krayn (vonal és mozaikrácsos), Dufay (Dioptrichrome, Dufaycolor), Omnicolore, Thames, Paget, Leto, Baker Duplex, Finlay. Szabálytalan rács: Agfa, Autochrome, Lignose, Aurora. (A lista forrása: Brian Coe: Colour Photography. 1978. Ash & Grant) ld. még: szubtraktiv,   additív

Színérzékenyítés

Farbsensibisierung
Colour sensitivity

Az első fotóanyagok csak a kék színre voltak érzékenyek, a látható, és az UV sugarak egy részére, a nem látható tartományból. 1840-43-ig Herschel és mások kísérletei igazolják, hogy az ezüstbromidot tartalmazó, ezüstjodid alapú fényérzékeny réteg már a zöld tartományban is bír valamelyes érzékenységgel. Ezzel az anyaggal készíti Maxwell három színkivonatnegatívját az első  színes fénykép kísérlet céljaira. Rejtély, hogy a vörös folyadékszűrőn keresztül miként tudott képet kapni e színre érzéketlen anyagán.  Tény, hogy az 1861-ben elkészült az első additív színes kép - ma is megvan. Louis Arthur Ducos du Hauron (1837 – 1920) találja fel a szubtraktív színkeverést és csinál színes kísérleti papírképeket az 1860-asok végétől. Az anyagok 1873-ig inkább csak a kékeszöldig voltak érzékenyek. Ekkor Vogel fedezi fel a színérzékenyítésnek azt a módszerét, melyen az mindmáig alapszik: megfelelő fényelnyelésű festékanyagok adagolását a fényérzékeny anyaghoz, azonban még csak zöldig sikerül kiterjesztenie az érzékenységet (bár ekkori publikációi szerint képes sárgára, narancssárgára, sőt vörösre is érzékenyíteni fotóanyagot) . 1875-ben- a cianin nevű színezéket találja meg mint a sárgásvörös színre érzékenyítő anyagot.1884-ben ugyanő megoldja a narancs színig terjedő színszenzibilizálást úgy, hogy az érzékenység a kék ill. zöld színek iránt sem csökken. Ugyanebben az évben J. M. Eder bevezette az eritrozint, amit már a zselatinos emulziókhoz is használtak az ortokromatikus lemezek készítésénél. Az elnevezés is tőle származik, ezelőtt izokromatikusnak nevezték az ilyen anyagokat. Az első, a teljes látható spektrumra érzékeny lemezt 1906-ban Wratten és Wrainwright hozza forgalomba (pinakrom és pinakromviolett színezékekkel). Lényegében a színes fényképezés csak ekkortól válik igazán lehetségessé. Később tovább tökéletesítik az eljárást. A cél: a színek iránti egyenlő érzékenység. Ezt az 1930-as évekre sikerül kidolgozni (merocianinok). A zöldig érzékeny ortokromatikus, a vörösre fokozottan érzékeny pánkromatikus anyagok után az arányosabb színérzékenységű ortopánkromatikus fotóanyagok kora következett, ilyenek a legutóbbi időkig használt fekete-fehér filmek. Az úgynevezett multigrade fotópapírok is különböző színérzékenyítésű (és gradációjú ) rétegekkel működnek. A láthatónál nagyobb hullámhosszú (infravörös) sugarakra 1880-ban Abney érzékenyített először fotóanyagot.

Színezés, (kémiai, nem festés)

Tonung (kein Farbung)
Toning (not Colouring)

Itt elsősorban a (denzitást színező) kémiai módszerekre használjuk e kifejezést. A festékkel történőt ezúttal inkább a festés szóval illetjük (de következetlenül, jó volna találni egy jobb kifejezést rá, mert nem mindig kifejezett festésről van ott szó, ráadásul kombináltan is előfordulnak a módszerek.). Funkciója szerint kétféle: lehet: tartósító célú (pl.: arany- és/vagy platina-/palládium- , szelénes-, poliszulfidos színezés) ilyen esetben nem mindíg változik tőle (nagyon) a kép színe, és lehet a denzitás színének változtatását célzó, esztétikai célú is. Vagy a kettő kombinációja.
Lényegében az első eljárások bevezetésével egyidős. Eleinte a dagerrotípia és a  kimásolópapírok (napfénypapír)  színének szépítésére és tartósításukra alkalmazták. Legelterjedtebb módja az arany- és a platinaszínezés volt, ezeket kombináltan is alkalmazták. Az előhívópapírok bevezetésével, melyek az addigi barnával ellentétben fekete tónusúak voltak, felmerült a barna színezés igénye. Leggyakoribb módszere a kénvegyületekkel történő barnítás volt, de szelénnel, uránnal, schlippe sóval, hagyományos aranykloriddal és még sokféle más anyaggal is végezték. Más színekre is (kék, zöld, vörös stb.) léteznek színezők. Mindeme módokon a kép sötét részeinek (denzitás) színét változtatjuk. Nem tévesztendő össze a hordozó vagy a barit megfestésével, mely a kép fehér részeinek színét változtatja. Vizuális azonosításnál is okozhat problémát egy eredetileg barna kimásolópapír és egy barnított előhívópapír megkülönböztetése, vagy egy cianotípia és egy hasonló színű kékített fotópapíré. Használtak színezőeljárásokat drágább módszerek (pl.: platinotípia) hamisítására is.
Az ezüstalapú fotóanyagok konzerválására használt módszerek közül a drága aranyszínezés a leghatékonyabb, ezután a poliszulfidos (direkt) színezés következik. Régebben a szelénes színezést is ajánlották e célból de az újabb vizsgálatok szerint védőképessége kisebb a poliszulfidosnál. Míg a kimásolópapírok barna színét az aranyszínezéssel kékesliláig változtathatták addig az előhívópapírok tartósító színezéséhez ajánlott válfaja a kékesfekete szín irányába változtatja a kép színét.

Szolarizáció

Solarization
Solarisation

Már Daguerre is érzékelte a jelenséget, hogy az ezüstalapú fotóemulzió erős túlexpozíció hatására  visszafordul negatívba. Másik fényképészeti felhasználása az ál-szolarizáció, a Sabatier-effektus (1857 William Jackson). Az elõhívás alatti megvilágítás a fotókon egyszerre idézi elő pozitív és negatív képek hatását.

Szubsztrát réteg

Substrat
Substrat

A hordozóanyag felületén lévő, többféle funkciójú réteg. A fényérzékeny réteg tapadásának javítására, fényudvarmentesítő festék hordozására, a flexibilis hordozók  görbülésének csökkentésére (hátoldalon főleg), stb. szolgál.

Szubtraktív módszerek

Subtraktive Verfahren
Subtractive Pocesses

A kezdeti színes technikák egyik válfaja. Az additív módszerhez hasonlóan (színszűrőn keresztül, fekete-fehér anyagra) három színkivonati negatívot készítenek. E negatívokról különböző eljárásokkal (nemeseljárás, fotómechanikai sokszorosítóeljárás) készíthettek pozitívokat. Mindegyik negatívról a neki megfelelő (alap) színben. A három képet azután egymást fedő rétegekben közös hordozóra vitték. Ilyen alapelven ma is készítenek színes képeket, például az általában használt, fakulásra hajlamos anyagokon lévő képek "átmentése" céljából. Ismertebb formái: színes guminyomás, színes pigmentnyomás, színes olaj- és brómolajátnyomás, color carbro, dye transfer stb. Bármelyik fotómechanikai nyomtatóeljárás is alkalmas volt e célra. Először L. Ducos du Hauron (1837-1920) készített ilyen eljárással színes képet az 1860-as évek végén. 
ld. még: színbontórácsos,   additív
 

Talbotípia, kalotípia

Talbotipie
Calotype
Kalotípia

A dagerrotípia mellett a legelterjedtebb kezdeti eljárás. W. H. Fox Talbot (1800-1877) 1841-ben szabadalmaztatta (bár már ezelőtt is gyakorolta). Az 1850-es évek végéig, a nedves eljárás elterjedéséig volt használatban, a dagerrotipiával párhuzamosan. Az első gyakorlatban használt negatív-pozitív eljárás volt. Így feltalálója mindjárt kétféle fotóanyagot is létrehozott: először a később só(s)papírként ismert pozítívanyagát, majd pedig a szintén papírhordozóra készült negatívét. A sóspapírt már 1835-ben használta Talbot. Jó minőségű levélpapírt híg sóoldatba áztatott, megszárította, majd ezüst-nitrát oldatával kezelte egyik oldalán (ecsettel vagy úsztatással). Így kötőanyag nélküli napfénypapírt kapott. Erre napfényen fotogramot készített. (Különféle tárgyakat, növényeket helyezett az érzékeny oldalra, a fény érte részeken papírja barna színben besötétedett, a tárgyak árnyékolta helyeken világosabb maradt.) Anyagát (sötétben) megszárítva és nedvesen egyaránt használta. Fixálásához eleinte sokféle vegyszert kipróbált (kálium-bromid, kálium-jodid oldatot, tömény sóoldatot), végül Herschel javaslatára a nátrium-tioszulfátot választotta. E képeit Photogenic drawing-nak nevezte. Később ezzel az anyaggal készítette első fényképeit családja által "egérfogónak" csúfolt kis kameráival. Mivel érzékenységét túl csekélynek találta, tovább kísérletezett, így jutott el negatívanyagához. A negatív szintén jó minőségű levélpapírra készült. Egyik oldalát ezüst-nitrát oldatával ecsetelte és megszárította. Ezután kálium-jodid oldatába merítette két-három percre, hogy ezüst-jodid réteget hozzon létre. Papírját mosta, megszárította. Felvétel előtt az így előkészített anyagot ezüst-nitrát galluszsavas oldatába mártotta és nedvesen üvegek között (vagy szárítva) kamerába helyezte és exponálta. Jó fényen egy-két perces expozíció is elegendő volt (a "photogenic drawing" kb. 1 órát igényelt.) Megvilágított papírját a galluszsavas ezüst-nitrát oldatba helyezve hívta elő, mosta és nátrium-tioszulfát oldatában fixálta, majd ismét mosta és szárította. Ezzel lényegében a mai fényképészeti technikát alapozta meg. Eljárását használata során a legkülönbözőbb módon változtatta és változtatták mások is, fejlesztés céljából. Így e leírás csak az alapmódszerre érvényes, s mondhatjuk: minden felhasználójának megvolt a maga verziója. Nevezetes változat
Louis Désiré Blanquart-Evrard (1802-1872) 1846-ban publikált módosítása melyben többek között ezüst-nitrát oldatba merítve érzékenyítette a negatívot és nedves itatósok és üveglapok között tartotta az expozíció végéig, így tartósította annak fotográfiai tulajdonságait ha hosszabb idő telt el a felhasználásig. Egyik tökéletesítését az 1851-es Le Gray-féle viaszpapír módszert külön eljárásként tartja számon a történet, így mi is külön foglalkozunk vele. A kész talbotip negatívot másolókeretben a "photogenic drawing" anyagára másolták az ott leírt technikával. Ezt az anyagot, a sóspapírt még későbbi eljárásoknál így a kollódiumos nedveseljárásnál és a chromotipiánál is használták. A pozitívet később aranyszínezéssel tartósították, szépítették. Barnás tónusáról, matt felületéről ismerhető meg a sópapír. Rostjai a képes felén is láthatók  (ellentétben a kötőanyagos  és különösen a baritált papírokkal), sőt tapinthatók is. Ha talbotíp negatívot másoltak rá a képen látható negatív papírjának átmásolódó szerkezete (rostjainak árnyképe) is. Ez rontotta a képminőséget, ezért különböző anyagokkal (viasz, olajok) átitatták a negativot, hogy áttetszőbb legyen. Volt, hogy csak egy részletét kezelték így (pl. a fényképezett személy képe viaszolva volt, a háttér nem). A pozitívképet - mivel ez egyszerű volt - már az eljárás megjelenésekor tudták festeni. Az első ilyet még a nyilvánosságra kerülés előtt Talbot fotójából lányai készítették. Későbbi technikáknál is szivesen alkalmaztak sóspapírt, ha a pozitívképet ki akarták színezni. Szokás volt a negatív felületét élesebb másolat készítése céljából cilinderprésssl fényezni is. A negatív fedett részeinek színe a barnásfeketétől a szürkéig változott. Negatívanyagát pozitívek készítésére is használták (pl.: fényképezőgépben nagyítás készítésénél) ennek a pozitívtechnikának keményítővel enyvezett változata jódpapír néven ismeretes.
A negatív felismerése ,
a pozitív felismerése .
A legtöbb dagerrotipista megpróbálkozott talbotipiával is (és viszont). Az eljárást Talbot nevezte kalotípiának  a görög kálosz (szép) szóból képezve, de már kortársai is talbotipiának nevezték módszerét.
Hazai művelői között említhetjük a saját eljárást használó Kramolin Alajost, a dagerrotípiával is foglalkozó Strelisky Lipótot, Veress Ferencet, valamint Kornis Zsigmondot, Mikó Imrét. Tiedge János, Skopáll József is ismert talbotipisták voltak.

Üveglemez, üvegnegatív, üvegkép

Üveghordozóra készített fénykép. Ilyenek pl: amphytípia, kollódiumos nedves eljárásos negatív és direktpozitív, zselatinos szárazlemez. De készült pl . pigment- vagy guminyomat is ilyen alapra. Az első színes felvételi anyagok pl. az Autochrome is hasonló hordozóra készültek. Üveglemez méretek

Van Dyke barna

Van Dyke braun
Van Dyke brown


Vassós eljárás. Feltalálója az angol nyelvű szakirodalom szerint 1889-ben H. Shawcross, a német nyelvű szakirodalom szerint 1894-ben, Arndt & Troost voltak, Frankfurt am Main-ban. A módszer iratmásolóanyagként került használatba a cianotípia versenytársaként.Nevét a hasonló nevű képzőművész által használt, jellegzetes barna színű festékhez hasonló árnyalatú képéről kapta. 

Az eljárás három alapoldat:  ferri-ammónium-citrát, borkősav, és ezüst-nitrát, esetleg zselatin összeöntésével készülő fényérzékeny réteggel működik. Ez többféle hordozóra is felvihető, általában ecseteléssel. Negatívról kontaktmásolással exponálják. Kimásolópapír szerűen működik: a kép megvilágítás közben láthatóan fejlődik ki rajta. Megvilágítása után mossák és híg nátrium-tioszulfát oldatban fixálják majd ismét mossák, szárítják. Utólagos színezésére többféle recept létezik, köztük a tartósságát is fokozó aranyszínezés.Az ezüst-nitrát itt nem fényérzékeny(ítő) szerepben van, mint pl a kimásolópapíroknál, hanem a  ferri-ammónium-citrát redukálja ezüstté a megvilágítást kapott helyeken, így végül ezüstképet kapunk.
Nem tartós a képben maradó ferri-sók ezüstoxidáló hatása miatt. Aranyszínező oldattal tartóssága növelhető és színtónusa is változtatható.
Receptjei

Vassós eljárások

A szerves vassók fényérzékenységén alapuló pozitíveljárások. Két fő fajtája van az egyiknél a szerves vassó a fény hatására vízoldhatatlan pigmentté alakul.  Ilyenek pl.: cianotípia, Pellet módszer. A másiknál a szerves vassó a fényhatás és a kidolgozó oldat segítségével a fényérte helyeken (nemes) fémsókat (ezüst, arany, platina, palládium) redukál fémmé. Ilyenek például: Amfitípia, Argentotípia, Argirotípia, Kallitípia, Krizotípia,  Van Dyke barna de. a platinotípia és a palládiumkép is ezen az elven működik. Herschel találta fel mindkét változat alapjait.

Vintázs

Vintage Print
Vintage Print

 Valamely szerző negatívjáról készült olyan kópia, mely az első nyilvánosságra hozatal időszakában készül és azt a szerző készítette, vagy valamilyen formában autorizálta (aláírás, cégjelzéses paszpartu, cimke, pecsét, stb.) vagy valamilyen forrásból tudható (proveniencia), hogy a szerző felügyelete, intenciója szerint készült. Elég nehéz pontosítani, hogy meddig tart ez a periódus ameddig az eredeti mű létrejöttéhez társuló szerzői szándék, kontextus még élőnek tekinthető. Többféle ilyen kategóriarendszer van használatban a fotóműtárgyakkal kapcsolatban a vintázstól való különbözőség fokozatainak megkülönböztetésére.  Ld. még: későbbi kópia,  reprint, replika, fakszimile.

Vizitkártya

Visitcarte
Card picture/Carte de Visite

Fénykép méret, formátum. 1851-ben Louis Dodéro készít először Marseille-ben fotóportrét úgynevezett carte-visite formátumban, 1854-ben E. Disdéri (1819-1890) szabadalmaztatta a névjegykártya méretű  fotográfiát mely kemény, a képnél nagyobb méretű kartonlapra kasírozva került forgalomba. A kartonlap hátuljára és elejének a fotó alól. kilátszó részére cégjelzést, díszítéseket és különféle információkat nyomtattak. Általában többlencsés géppel fényképezve egy lemezre több ilyen méretű negatívot készítettek majd ezeket egyszerre másolták, a kész képeket szétvágták és még nedvesen kasírozták a hordozókartonra, majd cilinderprésben simították. A vizitkép mintájára a következő években más méretű és elnevezésű változatokat is forgalmaztak. Ezek nevét, méretét, a bevezetés évét és esetleg bevezetőjének nevét tünteti fel a mellékelt táblázat. Azonos nevű képformátumoknál, különböző időszakokban, nem teljesen azonos méreteket használtak, így a megadott méretek nem minden készítményre érvényesek. Ahol több méretet ismerünk, mindet megadjuk.

Woodbury nyomat

Woodbury Druck
Woodbury print

Fotomechanikai sokszorosítóeljárás. Nem nyomat (ld. típia). W. B. Woodbury (1834-1885) szabadalmaztatta 1864-ben. Finom porral (talkum) borított üveglapra kromátzselatin réteget öntenek. Száradása után (mivel a por miatt nem tapad az üveghez) leveszik az alapjáról a zselatinfóliát és egy másik üveglapra helyezve (pigmentnyomathoz hasonlóan) negatívról kontaktmásolatot készítenek rá. Meleg vízben kioldják a fény nemérte részeket s így egy relief fóliát kapnak. Ezt hidraulikus préssel erős nyomással (négy tonna/négyzetinch) ólomlap felületébe préselik. Így egy bemélyedő öntőformát kapnak, melyet kéziprésbe helyeznek. Itt meleg, festékes zselatinnal töltik fel, majd felületére (aszerint, hogy diát vagy papírképet akarnak) papír vagy üveglapot helyeznek. Préselés közben a felesleges zselatin kinyomódik a képszéleken. Az elkészült képet króm-timsóval cserzik, körülvágják. Egy fém formából 600-800 másolat készülhetett, míg egy eredeti zselatinreliefről kb. 20 öntőformát préselhettek. Így egy eredetiről kb. 12000 kópia készíthető. 1866-ban óránként 120 kópiát tudtak előállítani. 1879-ben Woodbury Stannotípia néven fejlesztette tovább eljárását, itt ólomtömb helyett ónfólia lett a forma anyaga. Ezt az eljárást 1875-től a múlt század végéig használták általánosan. Általában kartonra kellett készítsék így pl. újságok céljára nem volt igazán jó. 1891-ben bevezetett Woodburygravure nevű változata révén a zselatinrelief igen vékony is lehetett s így a vékonyabb papír is "megtartotta". Az így készült képek pignentnyomatra hasonlítanak, azzal könnyen összetéveszthetők. Megkülönböztetése valószínűsítő módszerekkel kísérelhető meg: a rétegében található buborékok révén illetve ha cégjelzés van rajta (bizonyos cégekről tudható ugyanis, hogy csak ezzel az eljárással dolgoztak). Az összes fotomechanikai sokszorosító és nyomtatóeljárás közül ez a módszer adja a legjobb minőségű (élesség, árnyalatterjedelem) képet, mely tetszőleges színű és igen tartós, valamint teljesen fotószerű (semmilyen raszter nem kell a féltónusok visszaadásához). Alapanyagai sem túl drágák. A gyakorlati használatból más, kissé rosszabb minőségű, de termelékenyebb eljárások szorították ki (pl. fénynyomás).  Felismerése (popup táblázat)

Woodburygravure

ld. Woodbury nyomat

Zománckép

Emailfotografie
Enamel photograph

ld. fotókerámia

Zselatinos szárazlemez

Gelatinetrockenplatte
Gelatine Dry-Plate

Bár Niépce de Saint-Victor (1805-1870) már 1847-ben kitalált egy albuminos száraz lemezt, ez kis érzékenysége és kezelésének bonyolultsága miatt nem terjed el. Lényegében a kollódiumos szárazlemezek sorsa is ez lett. Az igazán sikeres eljárást, mely lényegében a máig használt anyagoknak is megfelel, 1871-ben R. L. Maddox (1816-1902) tette közzé. Ez egy ezüst-bromid fényérzékenyítésű, zselatinos kötőanyagú, emulziós, üveglemezhordozójú anyag. Már rövid idővel feltalálása után kész, felönthető emulziót árultak hozzá. 1878-tól kész lemezt is lehetett kapni. 1884-től (J. M. Eder 1855-1944)) színérzékenyítését a zöldig növelték. Adolf Miethe (1862-1927) 1895-ben vörös színre is érzékeny lemezt gyártott. Eleinte a kimásolópapírokra és a nemeseljárásos pozitívanyagokra másolták e negatívokat. Az ekkor készült, a mainál jóval keményebb gradációjú üveglemezek képét mai analóg anyagra általában nem is lehet jó minőségben másolni (a kimásolópapírok automaszkoló képességéhez voltak hangolva).
Jellegzetes károsodásáról, a szélektől befelé induló, szivárványos fényű, átnézetben sárgás ezüstkiválásról ismerhető fel. Ez  eltávolítható. Ha az emulziós réteget valamilyen lakkal fedték be, a lakkozott helyeken többnyire nem látunk ezüstkiválást. Duppnegativ készítésekor - ami az eredeti kímélése céljából egyébként is ajánlatos - a sárga fátyol megfelelő szűrőzéssel kiszűrhető vagy legalábbis jelentősen csökkenthető. Digitalizálás és képmanipuláció is hasonló eszköz lehet. Felismerése (popup táblázat)

Vissza a lap tetejére